Egy utolsó, pontos ütéssel Mateo harcképtelenné tette Estebant, éppen abban a pillanatban, amikor a távolban valóban felharsantak a szövetségi rendőrség szirénái – amelyeket Don Eusebio értesített még az este folyamán.
5. RÉSZ: ÚJ HAJNAL LA NORIA-BAN
A rendőrségi fényszórók kék-piros fénye bevilágította az egész udvart. Estebant és a társait megbilincselve ültették a járőrkocsik hátsó ülésére. A szövetségi nyomozó átvette Mateótól a fekete borítékot, benne a 19 fényképpel.
– Ez a boríték több mint tucatnyi lezáratlan eltűnési ügyet fog megoldani, señor – mondta a tiszt, miközben megrázta Mateo kezét. – Maguk és ez a fiatal lány nemcsak magukat mentették meg, hanem tucatnyi más családnak hoznak végre igazságot.
Amikor a rendőrautók elhagyták a farmot, elcsendesedett a sivatag. A nap lassan emelkedni kezdett a horizonton, narancssárga és arany fénybe vonva a La Noria de los Mezquites száraz földjét.
Lucía kilépett a házból. A szemei még duzzadtak voltak a sírástól, de a tartása megváltozott: a feje fenn volt, a vállai már nem roskadoztak a félelem súlya alatt.
Mellé lépett Mateo. Csendben álltak egymás mellett, és nézték a felkelő napot.
– Vége van – mondta Lucía halkan. – Elmehetek. Nem jelentek több veszélyt rád.
Mateo ránézett a lányra. Négy évvel ezelőtt a felesége elment, mert azt hitte, ezen a farmon nincs jövő. De most, ebben a fiatal nőben Mateo nem egy idegent látott, hanem valakit, aki visszaadta a hitét abban, hogy a föld, a munka és az otthon védelemre érdemes.
– A kecskéknek még mindig segítségre van szükségük – mondta Mateo, és a hangjában hosszú idő után először halvány melegség bujkált. – És az asztal túlsó végén vacsorázni túl messze van.
Lucía Mateo szemébe nézett, és egy csendes, megkönnyebbült mosoly jelent meg az arcán.
– Akkor közelebb ülök – felelte a lány.
A magányos gazda négy év után végre nem volt többé egyedül.
