– Négy évvel ezelőtt elment innen valaki, aki nem akart harcolni – mondta Mateo csendesen. – A feleségem elmenekült, mert a magányt látta ebben a házban. De te nem a magány elől futsz, Lucía. Te egy szörnyeteg elől futsz. És ez az én földem. Ebben a sivatagban a hiénák nem vadásznak a kerítésemről belül.
– Nem érted! – sírt fel a lány. – Anyám is azt mondta, hogy ő az egyetlen, aki törődik velem! Amikor megpróbáltam eljönni tőle, anyám azt kiabálta a telefonban: „Menj vissza a barátodhoz! Egy nő nem maradhat egyedül, Esteban tisztességes ember, csak szeret téged!” Az anyám saját maga zárta be előttem az ajtót! Nincs hová mennem!
– Itt van helyed – felelte Mateo tömören. – És most elmondod a teljes igazságot.
3. RÉSZ: A MEGMENTETT DOBOZ ÉS A 19 FOTÓ
Lucía mély lélegzetet vett. Letörölte a könnyeit a köténye sarkával, majd leült a székre. Hosszú percekig hallgatott, mielőtt megszólalt volna.
– Esteban nem csak féltékeny volt. Ő ellenőrizte az életemet. San Luis Potosíban volt egy kis boltja, de valójában más dolgokból élt. Amikor elhatároztam, hogy elhagyom, megtaláltam a széfjét. Nem pénzt kerestem, hanem a saját irataimat, amiket elvett tőlem. De a papírok helyett egy vastag, fekete borítékot találtam. És abban 19 fénykép volt.
Mateo összevonta a szemöldökét. – 19 fénykép? Miről?
– Nem rólam – mondta Lucía, és a hangja mélyre süllyedt. – Fiatal lányokról. Olyan lányokról, akik az elmúlt években tűntek el a régióban. Elmosódott képek, amik bizonyítják, hogy Esteban és a barátai figyelték őket, mielőtt nyomuk veszett volna. Amikor megértettem, mit tart a kezében, elmenekültem. A borítékot magammal hoztam, és elrejtettem.
– Hol van a boríték? – kérdezte Mateo.
– A régi kőházban. A padozat alatt, ahol a kecskéket tartod – vallotta be Lucía. – Tudtam, hogy ha megtalálja nálad, végem van. Ezért nem akar visszaszerezni mint „feleséget”. Nem a szerelem miatt van itt, Mateo. Azért van itt, mert a képek elpusztíthatják az egész hálózatát.
