A csend sűrű volt, mint az szurok. Aztán a pajta árnyékából előlépett Mateo. A kezében egy régi, de gondosan karbantartott vadászpuska volt.
– Tévedsz, Esteban – mondta Mateo nyugodt, kimért hangon. – Ez a föld az apámé volt, most az enyém. Itt senki sem vesz el semmit engedély nélkül.
Esteban elnevette magát, unottan, fölényesen. – Egy öreg gazda egy rozsdás puskával? Ugyan már. A lány anyja maga adta el nekem a lányát. A saját anyja mondta, hogy az enyém! A törvény sem érdekel, hát még te!
– Az anyja lehet, hogy feladta őt – felelte Mateo, és egy lépést tett előre –, de én nem. És a fényképek? Azok már nincsenek itt.
Esteban arca megkeményedett. A fölényes mosoly egy pillanat alatt tűnt el róla. – Mit tettél velük?
– Egy órával ezelőtt Tomás elvitte őket a szövetségi rendőrség San Luis Potosí-i parancsnokságára – hazudta Mateo szilárdan. – A képek már a hatóságok kezében vannak. Perceken belül itt lesznek.
Esteban káromkodott egyet, és a szövetségesei felé fordult. – Keressétek meg a lányt! Égessétek porig a házat!
A két fegyveres férfi a főház felé indult, de abban a pillanatban dördülés rázta meg az éjszakát. A sötétből Don Eusebio lövése dördült el, eltalálva a teherautó szélvédőjét. A támadók pánikba estek. Azt hitték, a rendőrség valóban bekerítette őket.
– Mateo! – üvöltötte Esteban, és előhúzta a saját fegyverét.
A két férfi egymásnak feszült a sivatagi éjszakában. Mateo nem habozott: a puskatussal keményen lecsapott Esteban fegyveres kezére, mire a pisztoly a porba hullott. A két férfi a földre zuhant, viaskodtak a hideg homokban. Esteban dühödt volt és fiatalabb, de Mateo a sivatagi kemény munkától acélossá vált izmait és minden elszántságát bevetette. Úgy harcolt, mint aki nemcsak egy másik ember életét, hanem a saját elveszett hitét is védi.
