2. RÉSZ: A CSAPDA ÉS AZ IGAZI CÉL
A szobában megállt a levegő. Az ablaküvegen át néztem Sebastiánt, aki a Chapala-tó felé néző zöld udvar közepén állt, a telefonját a füléhez szorítva. Beatriz hangja olyan tisztán csengett a hangszóróból, mintha ott állt volna közvetlenül mellette a vizes fűben.
– Mr. Cortés – mondta Beatriz azzal a gyakorolt, mézbe tő tő fensőbbséggel, amit az ügynökség prémium ügyfeleinél használat. – Alma jelenleg egy instabil pszichés állapotban van. Nemrég veszítette el a munkáját, és a fiam, Diego hiányát próbálja feldolgozni. A gyermeket veszélyezteti. Nagyon hálás lennék, ha nem keveredne bele egy családi drámába, és visszaadná az unokámat. A rendőrség már tud az esetről.
Sebastián lassan megfordult. A tekintete egy pillanatra találkozott az enyémmel az ablaküvegen keresztül. Nem volt rajta sem bizonytalanság, sem meglepetés.
– Doña Beatriz – felelte Sebastián nyugodt, mély hangon. – Ismertem az apámat, és tudom, hogy mindig üzletelt önnel. De én nem a járművekről beszélek. Ha a rendőrséget hívta, jöjjenek ki a Chapala-i ingatlanomhoz. Ott megvárjuk őket. A nő és a kislánya biztonságban vannak nálam, és a törvényes jogászaim tíz percen belül megérkeznek.
– Ne merészeljen kioktatni, Cortés! – sziszegte Beatriz, és a mézesmázos hangja egyetlen másodperc alatt változott át jéghideg fenyegetéssé. – Nem tudja, kivel áll szemben. Ha Alma nem lép ki a kapun tíz percen belül, a céges kapcsolataim gondoskodnak róla, hogy az ön nevéhez tartozó logisztikai cég engedélyeit még ma felfüggesszék Jaliscóban!
Sebastián nem válaszolt. Egyszerűen megszakította a hívást, elrakta a telefont a kabátja zsebébe, és elindult a különálló stúdió felé.
Lecsaptam a széket a kilincsről, és kinyitottam az ajtót. A karomban tartottam a kis Lucíát, aki a nyakamba kapaszkodott.
