Beatriz nem a szeretetből fogadott be, amikor Diego Chilébe ment. Nem szívességből adott nekem munkát, kocsit és hajlékot. Egy aranykalitkát épített körém, elvágott minden függetlenségemtől, hogy a bíróság előtt felmutathassa: nincstelen, tehetetlen anya vagyok. És amíg én a gyerekemmel a menekülésen gondolkodtam, ő az apám örökségét és a kislányomat készült elvenni tőlem.
3. RÉSZ: A SZEMBENÉZÉS CHAPALÁBAN
Alig húsz perccel később a kapu előtt megállt két jármű. Egy ezüstszürke luxusautó és egy fekete furgon.
Beatriz lépett ki az első kocsiból. A bézs kabátja makulátlan volt, a haja tökéletesen kontyba fogva, a tekintetében pedig az a gőgös, pusztító magabiztosság izzott, amitől hónapok óta rettegtem. Mögötte Raúl, a műhelyvezető és egy ügyvédnek tűnő, aktatáskás férfi haladt.
Sebastián kinyitotta a belső udvar kapuját, de nem engedte be őket. Én a stúdió ajtajában álltam, a mellkasomhoz szorítva Lucíát.
– Alma – szólalt meg Beatriz, figyelmen kívül hagyva Sebastiánt. A hangja tele volt megjátszott sajnálattal. – Hagyd abba ezt a gyerekes színházat. Diego már úton van Chiléből. Mit fog mondani a férjed, amikor megtudja, hogy elraboltad a saját lányodat, és egy idegen férfi birtokán bujkálsz?
Előléptem a verandára. A kezem meg sem remegett.
– Diego nem a férjem, Beatriz – mondtam csendesen, de olyan szilárdan, hogy a saját hangomra is alig ismertem rá. – És Diego nyolc hónapja arról a hazugságról él, amit te táplálsz belé. Megtaláltam a bírósági keresetet a fiókodban. Megtaláltam az ideiglenes gyámsági kérelmet.
Beatriz szemei egy pillanatra megrándultak, de gyorsan visszanyerte a hidegvérét.
– Az a papír a kislány védelmében készült! – vágott rá fensőbbségesen. – Nincs munkád, nincs saját lakásod, nincs egyetlen pesód sem! Miből akarod eltartani Lucíát? A saját anyádtól kértél alamizsnát!
– Nem az anyám vagy – mondtam. – És a földem San Juan Cosalában már nem a te titkod.
