Beatriz arca elfehéredett. A mögötte álló ügyvéd idegesen fészkelődött, és a táskájához nyúlt.
– Miről beszél ez a nő, Doña Beatriz? – kérdezte az ügyvéd halkan. – Ön azt mondta, a vagyoni háttér teljesen tisztázott.
– Hallgasson, Pérez! – sziszegte Beatriz, majd Sebastián felé fordult. – Cortés, maga nem tudja, mibe ütötte az orrát! Ez egy családi ügy!
– Nem, Beatriz – lépett előre Sebastián, miközben az udvarra befordult egy sötétkék szövetségi járőrkocsi és egy fekete furgon, amiből három elegáns öltönyös jogász lépett ki. – Ez nem családi ügy. Ez okirat-hamisítás, kiskorú veszélyeztetésére tett kísérlet és különösen nagy értékű vagyoni csalás.
A szövetségi rendőrtiszt kiszállt az autóból.
– Doña Beatriz Valdés? – kérdezte a tiszt.
– Mi ez a kabaréhoz illő jelenet?! – üvöltötte Beatriz, kikelve a magabiztos szerepéből. – Én vagyok a San Juan Cosala-i autókereskedés tulajdonosa! Én pénzelem a helyi gyámhatóságot!
– Pontosan ezért érkezett a szövetségi ügyészség, és nem a helyi rendőrség, señora – felelte a tiszt kimérten. – A Cortés Logística jogi csapata ma reggel benyújtotta a feljelentést a tartományi főügyészségen. Az ön által elrejtett hagyaték, az adminisztratív csalások és a hamisított gyámsági papírok bejegyzése miatt lefoglalási és vizsgálati parancsunk van.
Beatriz hátat fordított a tisztnek, és felém indult, mintha el akarná ragadni tőlem a kislányt. – Alma! Te nem teheted ezt velem! Én mindent megadtam neked!
– Nem adott semmit – léptem elé szilárdan. – Csak elvett mindent, amit tudott. De a kislányomat soha többé nem fogja megérinteni.
A rendőrtiszt lefogta Beatriz karját. Az asszony visított a dühtől, miközben a rendőrautó hátsó ülésére ültették. Raúl, a műhelyvezető szó nélkül dobta el a kocsikulcsot, megadva magát a hatóságoknak.
