– Sebastián… – mondtam remegő hangon. – Ugye tudja, ki ő? Beatriz nemcsak egy autókereskedés tulajdonosa. A bírók, a rendőrkapitányok, a helyi tisztviselők mind az ő szalonjából vásárolnak kedvezményesen. El fogja venni tőlem a lányomat!
Sebastián megállt a küszöbön. Lehúzta a sötét kabátja cipzárját, előhúzott a belső zsebéből egy fekete bőrmappát, és letette a kis faasztalra.
– Alma – mondta csendesen –, te tegnap óta azt hiszed, hogy én egy véletlen idegen vagyok, aki megszánt téged az esőben.
Összevontam a szemöldökömet. – Nem így van?
– Az apám hat hónappal ezelőtt halt meg – folytatta Sebastián, és leült a székre. – Én örököltem a Cortés Logística céget. Amikor átnéztem az apám régi könyvelését, találtam egy több millió pesos visszatérítési megállapodást, amelyet Beatriz Valdés kötött az apámmal három évvel ezelőtt. A megállapodás lényege az volt, hogy Beatriz céges flottákat vásárolt fel nyomott áron, de az adminisztratív dokumentumokat hamisította. Az apám ezt elfedte.
A gyomrom görcsbe rándult. – Micsoda?
– Három héttel ezelőtt – nézett rám Sebastián – a könyvelőm szólnak, hogy egy újabb dokumentum érkezett Beatriz ügynökségétől. Egy gyámsági eljárás garanciaalapja volt, amelyben egy bizonyos Alma Reyes nevére bejegyzett vagyontárgyakat használtak fel fedezetként.
Elakadt a lélegzetem. – A vagyontárgyaimat? Nincs semmim!
– De van – felelte Sebastián. – Az édesapád, aki tíz éve halt meg, egy földterületet hagyott rád San Juan Cosalában. A tóparti telek értéke jelenleg több mint nyolcmillió peso. Beatriz elrejtette előled a hagyatéki iratokat, amikor hozzá költöztél. Ahhoz azonban, hogy eladja a telket vagy fejlesztési hitelt vegyen fel rá, szüksége volt a te törvényes cselekvőképtelenségedre – amit a gyermek elhanyagolására hivatkozó gyámsági perrel akart elérni.
Hátraléptem egy lépést, és a falnak támaszkodtam. A kirakós darabkái egyetlen borzasztó képbe álltak össze.
