Két nappal később a Chapala-tó felett kitisztult az ég. A nap aranyfénybe fonta a vízfelszínt, s a hideg eső emléke lassan elenyészett.
A stúdió verandáján ültem a kis Lucíával, amikor egy taxi állt meg a kapu előtt.
Diego lépett ki a járműből. Bőröndökkel a kezében, gyűrött ingben, fáradt és megtört arccal érkezett közvetlenül a guadalajarai repülőtérről.
Amikor meglátott minket, megállt a lépcső tövében. Nem merte átkarolni a kislányát.
– Alma… – mondta halkan, s a hangja elcsuklott. – A szövetségi rendőrség kerest meg tegnap Chilében. Felhívtam a bíróságot… láttam az iratokat.
– Diego… – mondtam, de nem mozdultam.
– Istenem, Alma… – térdelt le a férfi a fűre, s a feje a tenyerébe hullott. – Anyám azt mondta nekem a telefonban, hogy te depressziós vagy. Azt mondta, nem vagy képes elhagyni a házat, hogy nem törődsz a gyerekkel… Én hittem neki. Azt hittem, azért kell Chilében maradnom és a pénzt küldenem, hogy segítsek nektek! Nem tudtam, hogy elvette a papírjaidat… nem tudtam a földről… semmiről sem tudtam!
Lassan felálltam, és odaléptem hozzá.
– Nem tudtad, Diego – mondtam csendesen, s a hangomban nem volt bosszúvágy, csak a mély, végleges eltávolodás. – Mert könnyebb volt hinni az anyád kényelmes hazugságainak, mint hazajönni és megnézni, mi történik a feleségeddel meg a lányddal. Hagytad, hogy Beatriz rabságban tartson minket.
Diego felnézett rám, könnyes szemmel. – Alma… kérlek. Gyere vissza hozzám. Kezdjük újra máshol! Elköltözünk Guadalajarába, messze tőle!
Megráztam a fejem.
– Én már elköltöztem, Diego. És a lányom többé nem fog olyan családban felnőni, ahol a szeretetet zsarolással és kontrollal mérik. Megkapod a láthatási jogot, mert a lányodnak szüksége van az apjára. De mi már nem vagyunk egy család.
Diego némán bólintott. Megértette, hogy a mulasztása, a vaksága és a gyávasága örökre elpusztította azt, amit felépíthettünk volna.
