A főajtó nyílik , és a küszöbön nem a költöztetők álltak, ahogy azt Madison és Daniel olyan biztosan várták. Három ember lépett be a házba: Mr. Harrison, a családi ügyvédünk, aki már harminc éve Richard bizalmasa volt, egy egyenruhás rendőrtiszt, valamint egy elegáns, határozott fellépésű nő, aki a Megyei Szociális és Időskorúak Védelmi Hivatalától érkezett.
Daniel arca azonnal elfehéredett. Madison, aki addig abban a tévhitben ringatta magát, hogy teljesen kézben tartja az irányítást, szorosan összehúzta a szemöldökét, miközben a kezében még mindig ott lapult az a krémszínű boríték.
– Mi történik itt? – kérdezte Daniel ingadozó hangon, miközben gépiesen hátralépett egy lépést. – Eleanor, kik ezek az emberek? Miért hívtad ki a rendőrséget?
Nem válaszoltam neki azonnal. Halkan elhaladtam mellettük, beléptem a konyhába, és leültem az asztalhoz – ahhoz az asztalhoz, amelynél hetven éve ültem kislányként, feleségként és anyaként. Arra a székre mutattam Mr. Harrisonnak és a hivatalos személyeknek, amit előkészítettem.
– Jó reggelt, Mr. Harrison – mondtam nyugodt, tiszta hangon. – Köszönöm, hogy ilyen pontosan érkeztek.
Mr. Harrison kihúzta az irattáskáját, és komoly tekintettel nézett Danielre és Madisonra.
– Nem Eleanor hívta elnézést kérni a rendőrséget, Daniel – mondta az ügyvéd hűvösen. – Én tettem meg a hivatalos bejelentést tegnap este, miután Eleanor eljuttatta hozzám a birtokában lévő dokumentumokat és a bankszámlakivonatokat.
Madison felnevetett – egy mesterkélt, ideges nevetéssel, ami próbálta elfedni a benne ébredő pánikot.
– Ez vicc! Eleanor szellemileg leépült, nem tudja, mit beszél! Hónapok óta mindent elfelejt. Mi csak segíteni próbálunk neki, keresünk egy megfelelő otthont, ahol szakszerű ápolást kaphat. Nézzék meg a bőröndjeit! Saját maga kérte, hogy költözhessen!
– Elég legyen, Madison – szólt közbe a rendőrtiszt határozottan. – Kérjük, üljenek le mindketten, vagy maradjanak csendben, amíg az ügyvéd úr felolvassa a hivatalos iratokat.
