– Daniel – mondtam halkan, de a hangomban nem volt megbocsátás, csak mély, végtelen szomorúság. – A hazugságaitok nem fájnak annyira, mint az a csend, amivel végignézted, ahogy ez a nő lassan kifosztott engem. Lttad, hogy a nappaliban alszom. Láttad, hogy az apád óráját hordja. Láttad, hogy bepakolja a ruháimat bőröndökbe, és egyetlen szót sem szóltál.
– Anya… kérlek… – suttogta Daniel, könnytől fátyolos szemmel.
– Nem vagyok az anyád – válaszoltam, és ez a mondat olyan volt, mint egy vágás. – Az anyád az lett volna, aki engedi, hogy ezt tedd vele. De én Eleanor Whitmore vagyok. És ez az én házam.
Mr. Harrison felállt, és átadott két hivatalos határozatot.
– Daniel Whitmore és Madison Vance. Ez egy azonnali hatályú kilakoltatási és távoltartási végzés. Harminc percük van arra, hogy összeszedjék a személyes tárgyaikat, és elhagyják a birtokot. A rendőrtiszt jelen lesz, hogy megbizonyosodjon róla, semmi olyat nem visznek magukkal, ami Eleanor tulajdona.
Madison arca eltorzult a dühtől.
– Ez nem igazság! Mi gondoskodtunk róla! Idős, mentálisan instabil!
– Miss Vance – lépett előre a szociális munkás nő. – Ha nem működik együtt csendben, azonnali feljelentést teszünk ön ellen idős korú ember elleni visszaélés, veszélyeztetés és csalás kísérlete miatt. Megvan a hangfelvétel is, amin ön a barátnőjével beszél arról, hogyan “hozzák vissza” és szigetelik el Eleanort a külvilágtól.
Madison megtorpant. A szemeiben lévő gőg egy pillanat alatt elpárolgott, felváltotta a tiszta félelem. Tudta, hogy vesztett.
A következő fél óra egy lidérces álomhoz hasonlított. Daniel és Madison némán, kapkodva pakolták be a saját ruháikat az emeleten. A rendőrtiszt minden lépésüket követte. Amikor Madison lejött a lépcsőn, kezében egy táskával, megálltam előtte a folyosón.
A csuklójára néztem.
– Az órát – mondtam.
Madison dühösen megrántotta a vállát, kikapcsolta az ezüst szszíjat, és odadobta az asztalra. Az óra halkan koppant a tölgyfán.
