– Tessék. Egy ócska, karcos vashulladék – sziszegte.
Felvettem az órát, és gyengéden megsimogattam a kék számlapját.
– Ez az óra több szeretetet és tisztességet látott, mint amennyit te valaha meg fogsz ismerni az életedben.
Daniel lépett le utoljára a lépcsőn. Egyetlen kis bőrönd volt nála. Odalépett hozzám, az arca sápadt volt, a szemei vörösek a sírástól.
– Anya… hol fogok élni? Nincs pénzem… Madison elköltötte a legtöbbet…
Ránéztem a fiamra. Azra az emberre, aki hagyta, hogy a saját nevelőanyját idegenek kezére adják a pénzért.
– Harminc napot adtatok nekem, Daniel. Én egyetlen percet sem adok nektek. Keress egy munkát, keress egy lakást, és tanulj meg emberként élni. És soha többé ne gyere vissza ebbe a házba.
Daniel szólni akart, de a rendőrtiszt gyengéden, de határozottan a kijárat felé terelte. A nehéz tölgyfa ajtó bezáródott mögöttük.
A házban csend lett.
Mr. Harrison és a szociális munkás segítettek visszavinni a három bőröndöt a hálószobámba. kicsomagolták a ruháimat, és visszatették őket a szekrénybe – abba a szekrénybe, ahonnan Madison ki akart törölni engem.
– Biztos benne, Eleanor, hogy egyedül akar maradni ma este? – kérdezte a szociális munkás melegen, miközben a kezemet fogta. – Elrendelhetem, hogy egy gondozó önnel maradjon néhány napig.
Elmosolyodtam. Egy igazi, megkönnyebbült mosollyal, amit hat hónapja nem éreztem az arcomon.
– Kedvesem, hetven éve élek ebben a házban. Soha nem voltam itt ennyire biztonságban, mint most. A férjem emléke és a saját erőm itt van velem. Nem vagyok egyedül.
Miután mindenki elment, az naplemente fényei bevilágították a konyhát. A nap aranyos sugárai végigsimítottak a fapadlón, a régi képeken a falon, és a konyhaasztalon.
Odaléptem az asztalhoz, és felvettem Richard óráját. Felhúztam a rugóját, ahogy Richard tette minden egyes este ötvenöt éven át. Az óra halk, egyenletes ketyegéssel kelt életre. Tik-tak, tik-tak. A szívverés visszatért a házba.
