– De… de mi itt élünk! – kiáltott fel Madison. – Be vagyunk jelentve! Mi tartjuk el őt!
– Tényleg? – léptem közelebb az asztalhoz, és letettem egy vastag mappát, amit a nappali kanapéjának párnái mögül vettem elő. – Ebben a mappában benne van minden egyes gázszámla, ingatlani adóbefizetés, biztosítási csekk és élelmiszer-vásárlási bizonylat az elmúlt hat hónapból. Mindent az én nyugdíjamból és a megtakarításaimból fizettem. Ti egyetlen fillért sem költöttetek a házra. Ezzel szemben…
A szociális munkás nő most átvett egy iratcsomót Mr. Harrisontól.
– Ezzel szemben – folytatta a szociális munkás – az elmúlt három hónapban Daniel Whitmore és Madison Vance rendkívül nagy összegű készpénzfelvételeket hajtottak végre Eleanor közös megtakarítási számlájáról, amelyhez Danielnek csak korlátozott hozzáférése volt vészhelyzet esetére. Továbbá, bizonyítékunk van rá, hogy önök szándékosan hamisítottak aláírásokat a Willow Creek Senior Living otthon felvételi papírjain.
Daniel lehajtotta a fejét, a kezeibe temette az arcát.
– Anya… én nem akartam… Madison azt mondta, hogy ez mindenkinek a legjobb lesz. Azt mondta, a házból kapott pénzből elindíthatjuk a saját vállalkozásunkat, és neked úgyis jobb lenne egy gondozási központban…
– Ne fogd rám, te gyáva! – üvöltött rá Madison, és felugrott a székről. – Te voltál az, aki nem bírtad nézni, ahogy itt ül a házban! Te mondtad, hogy apa neked szánta a vagyont!
– Elég! – emelte fel a hangját a rendőrtiszt. – Miss Vance, kérem, üljön le.
Csend lett a konyhában. Egy olyan csend, amit hetven év alatt még soha nem tapasztaltam ebben a házban. Ránéztem Danielre – a fiúra, akinek az első lépéseit ezen a fapadlón néztem végig, akinek az első sebeit én kötöztem be, és akit Richarddal együtt neveltünk fel arra, hogy tisztességes ember legyen.
