A telefon az asztalon pontosan negyven perc múlva szólalt meg.
Nem Julian volt az. Chloe száma villogott a kijelzőn.
Hagytam kicsöngeni. Egyszer, kétszer, háromszor. Amikor a negyedik hívás véget ért, azonnal megérkezett az üzenet:
„Evelyn, valami baj van a kártyával. A szalonban vagyok, és elutasította a rendszer. Julian szerint valami banki hiba. Kérlek, hívd fel a bankot azonnal, nagyon kellemetlen helyzetbe hoztál az üzletben.”
Elolvastam. Nem válaszoltam. Letettem a telefont a konyhapultra a kijelzővel lefelé, elővettem a metszőollómat, és kimentem a kertbe, hogy megmetszem a hortenziákat a kerítés mellett.
A délután lassan, méltóságteljesen hajlott az estébe. A part menti szél lehűlt, és a tenger tompa morajlása betöltötte a teraszt. Épp egy csésze kamillateát kortyolgattam a nappaliban, amikor egy autó fékezése törte meg a csendet. Nem a megszokott, elegáns gurulás volt ez: a kavicsok csikorogtak a gumik alatt, az ajtó pedig olyan erővel csapódott be, hogy a ház előtti lámpa fénye megremegett.
Julian léptei nehezek voltak a verandán. Nem kopogott finoman. Háromszor, dörömbölve verte meg a tölgyfa ajtót.
Felkeltem, odasétáltam, és kinyitottam.
A fiam ott állt a félhomályban. A nyakkendője félre volt csúszva, az inge gallérja nyitva, az arca vöröslött a dühtől és a sértettségtől. Chloe mellette állt, keresztbe font karral, a tekintete szinte szikrázott a hideg megvetéstől.
– Anya, megőrültél? – tört ki Julian, még mielőtt megszólalhattam volna. Megpróbált belépni az előszobába, de nem mozdultam el az ajtónyílásból. A testem nem volt hatalmas, de a jelenlétem szilárd volt, mint a part menti sziklák. Julian megtorpant a küszöb előtt. – Letiltottad a kártyát? Törölted az átutalást? Tudod te, mekkora botrányt csináltál ma délután?
– Jó estét neked is, Julian – mondtam halkan. – Chloe.
