A hírverés, amit Chloe rendezett, hamar elhalt. Kénytelenek voltak feladni a belvárosi luxuslakást; egy jóval kisebb, külvárosi társasházba költöztek. Az Audit visszaadták a lízingcégnek, és Julian egy használt japán kocsival járt dolgozni. Chloe eleinte megpróbált áldozatot csinálni magából az interneten – homályos bejegyzéseket tett közzé a „nárcisztikus családtagokról” és a „mérgező kapcsolatok elengedéséről” –, de mivel az anyagi valóság nem változott, a követői figyelme hamar elillant.
Aztán december elején megtörtént az, amire legbelül mindig is számítottam: Chloe elment.
Nem volt látványos tragédia, nem volt nagy botrány. Egyszerűen kiderült, hogy a szerelem, ami a kényelemre és a végtelen anyagi biztonságra épült, nem bírja el a kompromisszumokat. Chloe nem akart egy olyan férfival élni, akinek be kell osztania a fizetését, aki nem tudja kifizetni a hétvégi kiruccanásokat, és akinek az anyja nem hajlandó átadni a tengerparti villáját. Összepakolta a táskáit, és visszaköltözött a szüleihez a keleti partra.
Julian egyedül maradt.
Karácsony előtt három nappal vastag hótakaró borította be a kertemet. A fenyők ágai meghajoltak a fehér teher alatt, a tenger sötétkék és mozdulatlan volt a téli napfényben. Bent a kandallóban ropogott a fa, a házat a fenyőgyanta és a narancshéj illata járta át.
Délután négy óra körül egy halk, bizonytalan kopogás hallatszott a bejárati ajtón.
Nem dörömbölés volt. Nem a kilincs rángatása. Csak három csendes, tétova koppanás.
Odaléptem az előszobához, kinyitottam a belső ajtót, és kinéztem az ablakon.
Julian állt a verandán.
Egyedül volt. Egy kopottabb télikabátot viselt, sál nélkül, a kezei mélyen a zsebébe voltak dugva. Az arca soványabb volt, a szemei alatt mély árnyékok ültek, a tartása pedig már nem a magabiztos, követelőző fiatalemberé volt, hanem valakié, akit az élet alaposan megtépázott. Nem hozott magával dobozokat. Nem volt nála semmi, csak a saját jelenléte.
Lassan kinyitottam az ajtót.
