Chloe megfordult, és a magas sarkú cipőjével dühösen kopogva elindult az autó felé.
Julian azonban ott maradt. Ott állt a sötétedő verandán, a hideg tengeri szélben. Láttam rajta a belső harcot. Nem a szeretet és a megbántottság harcát – hanem a félelmet. A félelmet a valóságtól. Hirtelen ráébredt, hogy a számlákat mostantól neki kell kifizetnie. Hogy a harminckét éves felnőtt élete eddig egy általam fenntartott védőburok volt, és a burok most egyetlen kattintással elpattant.
– Anya… – suttogta, a hangja megtört. – Nem teheted ezt velem. Nem tudjuk kifizetni a lakbért a jövő hónapban. Kihajítanak minket.
– Akkor keressetek egy kisebb lakást, Julian – feleltem csendesen. – Olyat, amit a saját fizetésedből meg tudsz engedni magadnak. Add el az Audit. Utazzatok busszal. Főzzetek otthon. Én harminc évig így éltem, hogy te egyetemre mehess. Most rajtad a sor, hogy megtanuld, mennyibe kerül az élet.
– És ha nem sikerül? – kérdezte, és a szemében először láttam meg a valódi, tizenkét éves kisfiút, aki valaha volt, mielőtt a kényelem elsorvasztotta volna a lelkét.
– Akkor felnősz – mondtam.
Lassan hátraléptem egyet, megfogtam az ajtó nehéz rézkilincsét, és a szemébe néztem még egyszer, utoljára azon az estén.
– A kulcsot sosem kapod meg ehhez a házhoz, Julian. De ha egyszer, a jövőben, el akarsz jönni hozzám… nem pénzért, nem szívességért, nem egy szobáért, hanem egyszerűen azért, mert látni akarod az anyádat… kopogj be. Ha megérdemled, beengedlek.
Behúztam az ajtót.
A zár kattanása most nem volt éles vagy szomorú. Mély volt, tompa és végleges. Hallottam még Julian bizonytalan lépteit a fán, majd a kavics zörgését, ahogy lassan lement a lépcsőn. Egy perccel később felbőgött a motor, és az autó elhagyta a birtokot.
