Az éjszaka nyugodtan telt. Sokáig azt hittem, hogy egy ilyen döntés után az embert marcangolni fogja az álmatlanság, hogy a csendben felerősödnek a belső vádak: „Rossz anya vagy. Cserbenhagytad a véredet.” De a belső vádak nem jöttek el. Ehelyett egy olyan mély, pihentető álomba merültem, amilyenben Arthur halála óta nem volt részem.
Másnap reggel a napfény aranyszínűre festette a konyhám fehér falait. Készítettem magamnak egy friss kávét, pirítóst kentem házi fügelekvárral, és kiültem a teraszra a reggeli újsággal. A tenger hullámai lustán csapkodták a partot.
A következő hetekben a világ nem dőlt össze, bár a visszhangok még elérték a tengerparti házat.
Először a rokonok jelentkeztek. Arthur nővére, Clara néni telefonált a harmadik napon, felháborodott, reszkető hangon:
– Evelyn! Igaz, amit hallok? Chloe édesanyja felhívott, és azt mondta, az utcára akarod tenni a fiadat! Hogy megtagadtad tőle a segítséget, miközben luxusvillát vettél magadnak! Hát van neked szíved? Mit mondana erre szegény Arthur?
– Clara – válaszoltam olyan nyugodtan, hogy a saját hangom meglepett. – Arthur azt mondaná, hogy tíz évvel korábban kellett volna megtennem. És ha annyira aggódsz Julianért, javaslom, fizesd ki te a havi négyezer dolláros lakbérüket. Biztosan nagyon hálásak lesznek érte.
A vonal túlsó végén hosszú csend támadt, majd Clara hirtelen rájött, hogy „épp forr a teavize”, és letette. Soha többé nem hozta fel a témát.
Két héttel később az ügyvédem, Frank – aki Arthur régi barátja volt, és évtizedek óta intézte a család jogi ügyeit – meglátogatott egy szombat délután. Hozott egy üveg jóféle száraz fehérbort, leült a teraszomra, és miután megcsodálta a kilátást, felhúzta a szemöldökét.
– Nos, Evelyn – mondta, miközben a borospoharat forgatta a kezében. – Julian járt nálam az irodában.
Nem rezzentem össze.
– Valóban? És mit akart?
