Jordan az asztal túlsó felén összerezzent. Nem mert rám nézni. A szeme a damasztszalvétájára tapadt, amit még az apja nagyanyjától örököltünk, és amit ő maga most görcsösen gyűrögetett az ölében. Huszonnyolc éves volt, a fiam, az egyetlen vérem ezen a világon, és úgy gubbasztott a tölgyfa asztal mellett, mint egy ijedt kiskutya, aki tudja, hogy rosszat csinált, de túlságosan gyáva ahhoz, hogy elviselje a büntetést.
– Igen, tudod… a generációs különbségek – folytatta Kayla, kissé felbátorodva a csendtől, és tett egy lépést a pulykatál felé, mintha már készen állna arra, hogy ő ossza az ételt. – Mi csak jót akarunk neked. Pihenj le.
Lassan kihúztam a széket. A masszív tölgyfa lábak tompán megcsikordultak a szőnyegmentes parkettán. Beleültem.
Nem siettem. Kisimítottam a fekete gyapjúszoknyám ráncait, a kötényt az asztal szélére fektettem, és a két tenyeremet a terítőre helyeztem. Pontosan oda, ahol harminchét éven át minden szentestén ültem.
Kayla keze megállt a levegőben. A mellette ülő szőke barátnője – azt hiszem, Chloe-nak hívták – óvatosan letette a borospoharat a kristálytálcára. Senki sem mozdult.
– Kayla – szólaltam meg, egyenesen a menyem szemébe nézve. – Hadd kérdezzek valamit. Te fizetted a gázt, amivel ez a pulyka megsült?
A lány pislogott egyet. Az arcára kiült a sértettség.
– Martha, ez most komolyan…?
– Válaszolj a kérdésre, kérlek. Te fizetted a számlát?
– Tudod, hogy átmeneti nehézségeink vannak…
– Nem. Nem te fizetted – vágtam rá halkan. – Te vetted a pulykát? A vajat a süteményekhez? A fűszereket? A bort, amit most töltöttél a barátaidnak?
– Anya, hagyd abba – szólt közbe Jordan végre, de a hangjában nem volt erő, csak az az ideges, megalázó nyöszörgés, amit már hónapok óta utáltam benne. – Ne csinálj jelenetet a többiek előtt. Karácsony van.
