– Én… azt hiszem, nekünk most mennünk kellene – suttogta, és a kabátja felé nyúlt, amit a szalon foteljére dobott.
– Nem, maradjatok csak – mondta Kayla dühösen, a barátnője felé kapva. – Nem kell mennetek! Ez csak egy megalázó műsor! Jordan, mondj már valamit! Megengeded, hogy így beszéljen velünk a barátaink előtt?!
Jordan lassan felállt. A szája remegett. A kezei, amelyeket a nadrágjába törölt, izzadtak a félelemtől.
– Anya… miért kell ezt csinálni? Megbeszéltük, hogy segítünk egymásnak. Mi gondoskodni akarunk rólad, ha öreg leszel… Kayla csak segíteni próbál a háztartásban…
– Gondoskodni? – néztem fel a fiamra. A hangomban most először csendült meg az a mélységes szomorúság, amit egy anya érez, amikor rájön, hogy a gyermeke lelke torzszülötté vált. – Úgy akarsz gondoskodni rólam, Jordan, hogy felküldesz az emeletre enni a karácsonyi vacsorán, miközben ti itt lent dőzsöltök a pénzemen? Úgy gondoskodsz rólam, hogy végignézed, ahogy a feleséged elrakja a szekrény mélyére az apád fényképét, mert zavarja a szépérzékét? Úgy gondoskodsz rólam, hogy némán tűröd, amint cselédként kezelnek a saját fedelemet alatt?
– Te félreérted a dolgokat! – kiáltotta Jordan, de a tekintete azonnal lesiklott a padlóra, amint a szemembe nézett.
– Nem értek félre semmit – álltam fel én is.
Nyolcvan év nem múlik el nyomtalanul. A hátam már nem volt olyan egyenes, mint harminc évvel ezelőtt, a vállaimat lehúzta az idő és a magány terhe, de ebben a pillanatban mégis magasabbnak éreztem magam mindannyiuknál.
– Kedves vendégek – fordultam a megdermedt baráti társaság felé, akik most már mind a kabátjuk után kapkodtak az előszobában. – Az étel finom. Órákig dolgoztam rajta, a szívemet-lelkemet beletettem. De ez a vacsora véget ért. Kérem önöket, hogy hagyják el a házamat. Most azonnal.
