Ráemeltem a tekintetemet. A fiamra. Akinek minden egyes lépését ismertem, akinek minden betegségénél ott virrasztottam a lázas éjszakákon, akinek kifizettem az egyetemi tandíját, miután Arthur meghalt, feláldozva a saját megtakarításaim felét.
– Nem én csinálok jelenetet, Jordan – mondtam, és a hangom olyan tiszta volt, hogy a mellette ülő vendégek közül egy fiatalember kényelmetlenül fészkelődni kezdett a székén. – A feleséged épp az imént közölte velem, hogy a saját asztalomtól, a saját házamból, az általam vásárolt és készített vacsora mellől takarodjak fel az emeletre, mint egy cseléd, aki már elvégezte a munkáját, és nem méltó arra, hogy a vendégekkel egy légtérben tartózkodjon. És te egyetlen szót sem szóltál.
– Nem úgy értettem! – csattant fel Kayla, és a hangjában megjelent az az éles, hisztérikus él, amit eddig gondosan rejtegetett a finomkodó modora mögé. – Csak kedves akartam lenni! Nem gondoltam, hogy ilyen… ilyen paranoiás vagy! Ha az ember segíteni próbál, az a baj, ha teret ad, az a baj! Hónapok óta mást sem csinálsz, csak sóhajtozol, amikor átrendezek egy polcot, vagy amikor modernizálni próbálom ezt a penészes, elavult múzeumot!
– Ez nem múzeum, Kayla – feleltem hidegen. – Ez az otthonom. És minden egyes tárgynak, amit kidobtál, eltettél vagy a pincébe száműztél, története van. Annak a kék kávésbögrének, amit eldugtál a padlásra, az a története, hogy Arthur vette nekem az első házassági évfordulónkra, amikor még annyi pénzünk sem volt, hogy fát vegyünk a kandallóba. Annak a fényképnek a falon, amit levettél, mert „túl zsúfolt” volt tőle a nappali, az a története, hogy azon a képen a férjem tartja a karjában a háromnapos Jordant, ezen a verandán. Nem múzeum. Élet. Az én életem.
