A fiatalok nem kérdeztek semmit. Nem vitatkoztak. Pillanatok alatt felhúzták a csizmáikat, suttogva köszöntek el az előszobában, és a bejárati ajtó halk, diszkrét kattanással csukódott be mögöttük. A házban maradt fagyos csendet csak a falióra nehézkes, monoton ingájának járása törte meg.
Kayla az asztalnak támaszkodott. Az arca vörös volt a dühtől és a megszégyenüléstől.
– Tönkretetted a karácsonyomat – sziszegte, és a szemei szinte szikráztak a gyűlölettől. – Egy megkeseredett, magányos öregasszony vagy, aki nem bírja elviselni, ha mások boldogok! Azt hiszed, te vagy az úr itt? Azt hiszed, bármit megtehetsz velünk?!
– Igen, Kayla. Pontosan azt hiszem – válaszoltam, és a hangom nyugodtabb volt, mint valaha. – Mert ez az én házam. Nem a mi házunk. Az enyém.
A rézkulcsot az ujjaim közé vettem, és elindultam az ebédlőből a lépcső felé.
– Holnap reggel, amikor felkeltek – mondtam a lépcsőfordulóból visszanézve –, azt akarom, hogy a dobozok készen álljanak. Harminc napot kaptok a törvény szerint, hogy elhagyjátok az ingatlant. Január huszonötödikén déli tizenkét órakor a zárakat lecseréltetem.
– Anya! – kiáltott fel Jordan, és a lépcső aljához rohant. A hangjában most már valódi, páni félelem zengett. – Nem teheted ezt meg! Hová mennénk?! Nincs pénzünk! Nincs munkám, a cégem még nem fizet… az utcára akarsz tenni minket télen?!
Megálltam a harmadik lépcsőfokon. Lenéztem rá.
– Volt munkád, Jordan. Egy biztos, jól fizető mérnöki állásod egy tervezőirodában. Felmondtál, mert Kayla azt mondta, az nem elég kreatív, nem elég „szabad”. Eladtad a kocsidat, hogy az ő álmait kergessétek, és amikor minden összedőlt, idejöttetek, hogy az én nyakamon élősködjetek. Nem én teszlek titeket az utcára. Ti sétáltatok ki oda a saját döntéseitekkel. És tudod, mi a legszomorúbb, Jordan?
A fiam zihálva nézett fel rám, a szemei könnyesek voltak.
