– És most mi élünk itt! – vágta rá Kayla, és a keze ökölbe szorult. Már nem érdekelte a látszat, elöntötte a sértett önérzet. – Jordan a fiad! Neki is joga van ehhez a házhoz! Nekünk is jogunk van élni, családot alapítani, fogadni a barátainkat anélkül, hogy valaki folyamatosan a múltat dörgölné az orrunk alá! Nem zárkózhatsz be örökre az emlékeid közé, és nem tarthatsz minket túszként a saját házunkban!

A mondat utolsó szavai úgy visszhangzottak az ebédlőben, mintha egy kristálypohár tört volna össze a kövön.

„A saját házunkban.”

Lassan vettem egy mély levegőt. A tüdőm megtelt a fenyőfa, a sülő tészta és a fahéj illatával. Nem éreztem haragot. Egyetlen szikrányi düh sem maradt bennem. Csak egy végtelen, kristálytiszta megvilágosodás, amely olyan élesen mutatta meg a valóságot, ahogy a téli hajnal fénye világítja meg a fagyott ablaküveget.

Benyúltam a zsebembe, és kivettem a rézkulcsot. Letettem az asztalra, a kristály sótartó mellé.

– Kayla – mondtam csendesen. – Kérlek, nézz rám.

A lány rám nézett. A szeme villámlott, az orrcimpái remegtek a felgyülemlett méregtől.

– Jordannek semmilyen joga nincs ehhez a házhoz.

Jordan felkapta a fejét. A sápadtsága mostanra szürkeségbe váltott át.

– Anya… mit beszélsz?

– Hallottad, Jordan. Arthur és én 1987-ben vettük ezt az ingatlant. Amikor apád tíz évvel ezelőtt elment, a tulajdonjog nem szállt rád. Teljes egészében, tehermentesen az enyém maradt. Nem vagy örökös mindaddig, amíg én élek. És nem vagy tulajdonostárs sem. Ti nem azért vagytok itt, mert jogotok van hozzá. Azért vagytok itt, mert augusztusban zokogva hívtál fel az autódból, miközben a végrehajtó kopogtatott a bérelt lakásotok ajtaján. Mert Kayla vállalkozása – az a méregdrága gyertyaöntő stúdió, amit a te fizetésedből finanszíroztatok – csődbe ment. Mert nem volt pénzetek élelemre, sem a villanyra.

A barátok közül a szőke lány, Chloe, hirtelen felállt az asztaltól.