A kis pékség hátsó konyhájában megállt a levegő. A kemence felől még áradt a frissen kisült kenyér melege, s a liszt finom pora lassan lebegett a délutáni napfényben, de a három ember között feszülő csend hideg volt, mint a jég.
Tomás Valcárcel keze megállt a levegőben. A hatvannégy éves milliós vállalkozó, aki Cáceres tartomány egyik legbefolyásosabb embere volt, most úgy állt ott, mint akit villámcsapás ért. Az arca elfehéredett, a szája kiszáradt, s a szemeiből kitört a húsz éve fojtogatott fájdalom és a megdöbbenés.
—Három hónapos… terhes? — suttogta Tomás, s a hangja annyira elvékonyodott, hogy alig lehetett hallani a szél zúgásától. Lassan a tizenkilenc éves Lucíára nézett.
Ránézett a fekete hajára, a tekintetére, s arra a jellegzetes, finom pírra az arccsontján, amit egykor annyira imádott Clarában. Ott állt előtte a saját lánya. A gyermek, akinek a létezéséről két évtizeden át még csak nem is álmodhatott.
Lucía hátralépett egy lépést. A keze automatikusan a nyakában lévő ovális medalionhoz nyúlt. Az ujjai görcsösen szorították a rézlemezt, amin a két összefonódó kéz és a kis rózsa vésése állt.
—Én… az ön lánya vagyok? — kérdezte Lucía, s a hangjában felrepedt a kilencven évnyi elfojtott hiányérzet. — Nagymama… miről beszél ez az ember? Te azt mondtad, apám meghalt egy autóbalesetben, még mielőtt megszülettem volna!
Rosario, az idős asszony, mély sóhajt bocsátott ki. A szemeiből megállíthatatlanul folytak a könnyek, ahogy leült a kopott fapadra.
—Hazudtam neked, Lucía — mondta Rosario, s a kezeit az kötényébe rejtette. — Hazudnom kellett. Mert ha elmondtam volna az igazat, ha megkerestük volna a Valcárcel-családot… te sem éltél volna meg a tizenéves korodat.
—Miért?! — csattant fel Tomás, s a léptei visszhangoztak a kőpadlón. — Ki akarta bántani Clarát?! Miért nem jött hozzám?! Én megvédtem volna őt! Bármit megadtam volna érte!
