—Nem tudtad volna megvédeni, Tomás — nézett fel rá Rosario, s a szemeiben a régi, eltemetett félelem izzott. — Mert a veszély nem az utcáról jött. A veszély a te saját házadból jött. A te saját családodtól.
Tomás megtorpant.
—Miről beszélsz, Rosario?
—A bátyádról, Ernestóról — mondta az idős asszony halkan, de ellentmondást nem tűrően.
A név úgy csapódott be a helyiségbe, mint egy bombatölcsér. Ernesto Valcárcel. Tomás bátyja és üzleti partnere, aki két évtizede vezette vele együtt a Sierra de Gata-i birtokot és a mezőgazdasági birodalmat.
—Ernesto? — rázta a fejét Tomás hitetlenkedve. — Ez őrültség! Ernesto imádta Clarát! Amikor eltűnt, ő forgatta fel az egész tartományt a rendőrséggel! Hónapokig kereste!
—Nem kereste, Tomás — vágott közbe Rosario keserűen. — Vadászott rá.
Rosario felállt a padról, odalépett a konyhaszekrényhez, s a legfelső polc mögül elővett egy régen elrejtett, kopott fém dobozt. Óvatosan letette az asztalra, s kinyitotta. A dobozban sárgult levelek, egy régi orvosi lelet és egy összehajtott, kézzel írt napló lapult.
—Húsz évvel ezelőtt — kezdte Rosario —, amikor Clara hozzád ment, Ernesto már akkor a csőd szélén állt a szerencsejáték-függősége miatt. A családi vagyont felerészben te örökölted, felerészben ő. De te voltál az, aki fejlesztett, aki dolgozott, míg ő elpazarolta a jussát. Clara volt az egyetlen, aki észrevette, hogy Ernesto titokban hamisította az aláírásodat a birtok átruházási papírjain.
Tomás arca egyre sötétebb lett.
—Clara tudta?
—Rájött — bólintott Rosario. — Megtalálta az elrejtött dokumentumokat a birtok irodájában. De amikor szembesíteni akarta Ernestót, a bátyád közölte vele: ha elmondja neked, elintézi, hogy baleset érjen az úton. Aztán Clara megtudta, hogy terhes. Várandós volt Lucíával. Ernesto rájött, hogy ha nektek gyermeketek születik, a törvényes örökös mindent visz, s ő végleg kiszorul a vagyonból.
Rosario odalépett Lucíához, s gyengéden megsimogatta a lány haját.
