Lassan megfordult, s ránézett Lucíára.
—Lucía… — mondta Tomás remegő hangon, miközben a lány felé nyújtotta a kezét. — Én… én nem tudtam. Esküszöm neked a mindenségre, hogy ha tudtam volna, az életem árán is megvédtelek volna titeket!
Lucía a férfi szemébe nézett. Azok a mélykék szemek… pontosan olyanok voltak, mint az övéi. Nem volt bennük semmi gőg, semmi ártó szándék. Csupán a megtört apa végtelen, tiszta szeretete és bánata.
A lány lassan tette meg a két lépést. Megfogta Tomás kinyújtott kezét.
—Nem a te hibád volt — mondta Lucía halkan. — De most… mi lesz most?
Tomás kihúzta magát. Az arca megkeményedett, mint a gránit. A gyász helyét átvette a sziklaszilárd, megbonthatatlan elszántság.
—Most — mondta Tomás, s a hangja visszhangzott a kis konyhában —, elmegyünk a birtokra. És végre megfizettetjük az árát annak a húsz évnek.
Két órával később egy fekete Mercedes gördült be a Valcárcel-birtok hatalmas, kovácsoltvas kapuján.
A Sierra de Gata dombjai között elterülő tágas kastély és a környező szőlőültetvények az alkonyi napfényben fürödtek. A birtok központi épületének verandáján Ernesto Valcárcel ült egy méregdrága szivarral a kezében, s egy pohár brandyt kortyolgatott. Hatvanhat éves volt, pöffeszkedő, elegáns, s elégedett az életével.
Amikor meglátta a bátyja kocsiját leparkolni, elmosolyodott, s felállt a székből.
—Tomás! — kiáltotta Ernesto, miközben lement a lépcsőn. — Már aggódtam érted! Azt hittem, eltévedtél a hegyekben! Hoztál friss kenyeret a vacsorához?
Tomás kiszállott a kocsiból. Nem válaszolt. Az arca hideg volt, a léptei kimértek.
Mögötte kinyílt a hátsó ajtó. Rosario és Lucía szálltak ki a gépkocsiból.
Ernesto mosolya abban a pillanatban fagyott az arcára.
A szivar kicsúszott a ujjai közül, s a kavicsos útra esett. A tekintete rázegeződött a tizenkilenc éves lányra, aki a bátyja mellett állt. A fekete haj, a kék szemek, a nyakban csillogó rézmedalion…
Ernesto hátralépett egy lépést. Az arca szürkévé vált, mint a hamu.
