—Azon az éjszakán, amikor Clara eltűnt, nem magától ment el, Tomás. Ernesto emberei elrabolták a farmról. Elvitték a hegyekbe, egy elhagyatott kunyhóba, hogy ott intézzék el az ’intézkedést’. De az egyik sofőr, akit Ernesto felbérelt, a néhai férjem unokaöccse volt. Nem tudta megtenni. Kiengedte Clarát a sötétben, s elhozta hozzám ide, a Sierra de Gata lábához.
Tomás torka megszorult. A könnyeit nyelve lépett közelebb a dobozhoz.
—És… és miért nem hívott fel? Miért nem üzent nekem?!
—Mert Ernesto megtalálta a nyomunkat — felelte Rosario szomorúan. — Amikor Clara terhesen itt bujkált nálam, Ernesto felhívott engem. Azt mondta: ’Ha Clara akár egyetlen lépést is tesz Tomás felé, vagy ha a gyerek megszületik és eléri a nyilvánosságot, Tomás autója a szakadékban fog kikötni.’ Ernesto azzal zsarolta Clarát, hogy téged öl meg, ha visszatér hozzád.
—Istenem… — nyögte ki Tomás, s lecsapott a tenyerével az asztalra. — Istenem, miben éltem én húsz évig?! Az anyátok elmenekült, hogy megvédjen engem?!
—Clara szüleménye, Lucía, itt jött a világra ebben a kis házban — mutatott körbe Rosario. — Clara kilenc hónapig bírta. A szervezete gyenge volt, a bujkálás és a folyamatos rettegés felőrölte az egészségét. A szülés utáni harmadik héten tüdőgyulladást kapott. Nem merünk orvost hívni, mert féltünk, hogy Ernesto rájön. Az utolsó óráiban átadta nekem a nyakláncot, s azt mondta: ’Add oda a lányomnak, ha felnő. De soha ne engedd, hogy Tomás megtudja… különben mindkét élet elvész.’
Lucía zokogásban tört ki. A lány odalépett az idős asszonyhoz, s átkarolta a vállát.
Tomás megrendülten állt a konyha közepén. Az egész élete – a húsz évig tartó gyász, a magány, a gazdagság, ami semmit sem ért – egyetlen pillanat alatt hullott darabjaira. A bátyja, akivel egy fedél alatt élt, akit a legjobb barátjának hitt, egy gyilkos volt. Egy szörnyeteg, aki elvette tőle a feleségét, s aki miatt a saját lánya szegénységben, lisztporos kézzel nőtt fel egy eldugott pékségben.
