—Ez… ez lehetetlen… — suttogta Ernesto. — Te… te meghaltál…
—Nem ő halt meg, Ernesto — mondta Tomás jéghideg hangon, miközben elővette a zsebéből a fém dobozt és a csendőrségi feljelentés igazolását. — Clara halt meg. Az a nő, akit elraboltattál, akit megfenyegettél, s akit elüldöztél tőlem. De a lányom… a lányom túlélt téged.
Ernesto pánikba esve fordult a háza felé, de a kapu felől két fekete rendőrségi autó csikorgó kerekekkel gördült be a udvarra. A csendőrség különleges egységei és a tartományi ügyészség képviselői léptek ki a járművekből.
—Ernesto Valcárcel — lépett előre az ügyész —, ön ellen elfogatóparancs van érvényben rablás, emberrablás, zsarolás és szándékos veszélyeztetés vádjával, amit Clara Serrano és a születendő gyermeke ellen követett el húsz évvel ezelőtt.
Ernesto tehetetlenül nézett a bátyjára.
—Tomás! — kiáltotta Ernesto kétségbeesetten, miközben a rendőrök rászorították a bilincset a csuklójára. — Testvérek vagyunk! A vér nem válik vízzé! Nem teheted ezt velem! Megőrültél?! A család hírneve forgok kockán!
Tomás odalépett a bátyjához. Mélyen a szemeibe nézett.
—A család hírneve azon az éjszakán veszett el, Ernesto, amikor elvetted tőlem a feleségemet — mondta Tomás halkan. — A vér nem válik vízzé. De te nem a vérem voltál. Te egy áruló voltál.
Ahogy a csendőrségi autók elszállították Ernestót, a birtokra visszatért a csend.
Tomás megfordult, s Lucíához és Rosarióhoz sétált. Gyengéden megfogta a lánya kezét, s a hatalmas kastély felé mutatott.
—Ez a ház — mondta Tomás, s a hangja megtelt melegséggel — húsz évig üres volt. De mától kezdve újra van értelme az életnek.
Lucía ránézett az apjára, majd a nyakában lévő medalionra. A két összefonódó kéz s a kis rózsa végre megtalálta a helyét.
—Apám… — suttogta Lucía először életében.
Tomás elmosolyodott, s átkarolta a lányát. A húsz évig tartó sötétség véget ért, s a Sierra de Gata téli naplementéjében a Valcárcel-család végre hazatalált.
