—Tényleg így fogsz kinézni a fotóimon?
“Nyugton tudok ülni a ceremónia alatt. Már beszéltünk róla.
“Úgy nézel ki, mint egy kórházi beteg, nem a nővérem.
Anyám odajött, hogy igazítsa a fátylját.
“Figyelj rá, Daniela. Ez az ő napja. Mentsd el a fekete dolgokat, amikor fotózol.
“Nem fogom levenni az orvosi védelmet, hogy néhány ruhát vegyek össze.
Renata abbahagyta a mosolyogást. Julián, aki épp most lépett be, hallotta az utolsó mondatot.
“A fotók adaptálhatók,” közbevágott. Daniela lába nem.
A nővérem úgy nézett rá, mintha épp most árulta volna el. Néhány perccel később, amikor elhaladt mellettem, mormolta:
“Mindig találsz módot, hogy mindenki rád nézzen.
A próbavacsora végén úgy döntöttem, hogy korábban nyugdíjba megyek. A szállodának dupla ajtója volt a társalgó és a lift folyosó között. Látta, hogy van egy hidraulikus karja, ami megakadályozza, hogy hirtelen bezáruljon. Renata a másik végén volt, a telefonját a füléhez emelve.
Lassan haladtam. A bal mankóm már átlépte a küszöböt, de a jobb lábam még mindig mögötte volt. Aztán láttam, hogy Renata letette a telefont. A képernyő ki volt kapcsolva. A szeme egyenesen a sínemre szegeződött.
“Várj, még mindig átutazom,” figyelmeztettem.
Rám nézett, és mindkét kezével maga felé húzta az ajtót.
Az ütés elvesztette az egyensúlyomat. Száraz ropogást éreztem, aztán egy fájdalmat, ami elállította a lélegzetem. Oldalra estem, ahogy az ajtó visszacsúszott a lábamra. Egy pincér rohant, hogy tartsa őt. Renata hátralépett, meglepődve, de azonnal keresztbe fonta a karját.
“Nem volt szándékos!” Útban volt!
Julián megjelent a liftek mellett. Nem a foltos ruhámat nézett először, hanem a fogantyúra, amit Renata még mindig tartott. Az arckifejezése teljesen megváltozott.
Apám mögöttem jött, és fel akart emelni a karomnál. Kiabáltam neki, hogy ne mozduljon. A pincér hívta a 911-et, és egy alkalmazott kérte, hogy senki ne kopogjon az ajtón.
Amíg vártunk a mentőre, anyám kinyitotta a táskámat.
