— Chloe Jenkins — mondtam ki a nő nevét lassan, tisztán. — Huszonhét éves. A volt marketingasszisztensed. A kártya, amit fizettél neki, egy fekete Amex, amit a mi közös hitelvonalunkra terheltél rá. A lakás, amit Szingapúrban vettél a Downtown Core negyedben, százezer dollár előleggel lett lefoglalva – a mi pénzünkből. És az utolsó SMS-ed, amiben azt írtad neki, hogy én mindig túl sokat bíztam, és hogy mire észreveszem, te már rég elválsz tőlem Szingapúrból… Nos, az az üzenet most ott van a bíró asztalán.
Mark hosszú másodpercekig nem szólalt meg. Csak a heves, szaggatott légzését hallottam. Az az ember, aki hét éven át abban a hitben élt, hogy a felette álló, intelligens, de “vakon bízó” feleségét bármikor kijátszhatja, most jött rá, hogy a saját hálójába sétált be.
— Olivia… kérlek — váltott tónust hirtelen. A düh elpárolgott, helyét a szánalmas, meglepett könyörgés vette át. — Hallgass meg. Ez nem az, aminek látszik. Chloe csak… ő csak egy üzleti partner. Az a pénz átutalása csak egy befektetés volt…
— Hét évig pénzügyi elemzőként dolgoztam a Wall Streeten, Mark — vágtam el a szavát. — Tudom, mi a különbség egy tőkebefektetés és a vagyon kimenekítése között. Tudom, mi a vagyoneltüntetés, a házassági hűtlen kezelés és a banki csalás. Te azt hitted, mert te hozod haza a jutalékokat, te vagy a ravaszabb. De elfelejtetted, kik gyűjtötték össze azokat a dollárokat. A megtakarításunk nyolcvanöt százaléka az én fizetésemből és a prémiumaimból származott.
— Nem teheted ezt meg! — üvöltötte újra, amikor rájött, hogy a manipulációja nem működik. — A törvény szerint az a pénz fele-fele arányban a miénk! Jogtalanul vettél ki hétszázezer dollárt!
