— Én… én nem gondoltam, hogy ezek megvannak nekik — suttogta Mark kétségbeesetten.
— Még valami — folytatta Victoria hűvösen. — Mrs. Carter fizetési bizonylatai bizonyítják, hogy a közös számlán felhalmozott 908 340 dollárból 772 000 dollár közvetlenül az ő munkabéréből és prémiumaiból származott. Mr. Carter a saját jövőbeli jutalékait, amelyeket a cégénél kapott volna, a belső ellenőrzési vizsgálat miatt elveszítette. Mivel Mr. Carter bizonyíthatóan rosszhiszeműen eljárva 342 000 dollár házassági vagyont elherdált, a törvény alapján Mrs. Carter jogosult ezen összeg teljes kompenzációjára a megmaradt vagyonból.
A tárgyalóban csend lett.
Mark felém fordult. A keze remegett az asztalon.
— Olivia… kérlek — mondta, és a hangja megtört. — Hét évig voltunk házasok. Szerettelek. Igen, hibáztam. Elcsábultam, hülye voltam! De nem tehetsz tönkre! Nincs munkám, nincs pénzem, a cég perel a céges kártya miatt… Miből fogok élni?! Elveszed a házat?! Utcára akarsz tenni?!
Lassan ránéztem. Mélyen a szemébe. Nem láttam benne a férfit, akihez hozzámentem. Csak egy idegent láttam, egy gyáva, egoista embert, aki addig volt merész, amíg azt hitte, nem látja senki.
— Te magad mondtad, Mark — válaszoltam, és a hangom nyugodt, szinte suttogó volt. — Azt írtad neki abban az üzenetben: Mire rájön, már semmit sem tud tenni.
Kissé közelebb hajoltam hozzá az asztal felett.
— Tévedtél. Rájöttem. És mindent meg tudtam tenni.
— Olivia… — nyögte ki.
— A ház az enyém marad — mondtam határozottan. — A megtakarítások azon része, ami az én fizetésemből származott, az enyém marad. A hiányzó 342 000 dollárt, amit ráköltöttél arra a nőre, levonjuk a te részedből. A maradék… ha marad valami a jogi költségeid és a banki tartozásaid kifizetése után… a tiéd lehet. De egyetlen centtel sem kapsz többet.
— Ez rablás! — kiáltott fel Mark, és hirtelen felállt a székről. — Nem fogadom el! Bíróságra megyünk! A bíró majd dönt!
