Lucía és lánya ideiglenesen Sergio pozuelói lakásába költöztek. Az első éjszakán egy széket hagyott hátra, ami a szoba ajtajának támaszkodott. A második is.
A hatodikon a szék eltűnt.
Azokon az éjszakákon a félelem nem múlt el, amikor becsuktam a szemem. Néha Lucía úgy ébredt, hogy meggyőződött róla, hogy hallotta a klinika ajtaját. Máskor pedig az éjjeliszekrényen lévő pohár vizet nézte, és néhány másodpercet is kitartott az ivásra.
Nem volt bizalmatlanság mindenkivel szemben. Az a test volt, ami a fej előtt emlékezett.
Sergio sosem mondta neki, hogy erősnek kell lennie. Egyszerűen csak előkészített üvegeket, amikor Lucia túl fáradt volt, ételt hagyott a hűtőben, és a nappaliban ült, ha Luciának 3-kor beszélnie kellene.
Egy reggel megkérdezte tőle:
“Hogyan nem láthattam volna?”
Sergio sokáig tartott, mire reagált.
“Mert nem a férjed után nyomoztál. Vele éltél.
Ez a mondat hetekig kísérte.
Lucía újra és újra átnézte minden emléket, hogy megindokolja a bűntudatát: Álvaro távolléteit, a dokumentumok iránti megszállottságát, a bizalmi kérdéseket, a szülési terv részletességének ismerését.
De az, hogy valamit utólag megértett, nem jelentette azt, hogy korábban nyilvánvaló lett volna.
Először hagyta abba a töprengést, miért nem találta ki a tervet, és elkezdte felismerni, mit tett, amikor valódi jelet kapott: megfigyelni, megvédeni magát, megőrizni a bizonyítékokat, és segítséget kérni.
A jogi folyamat sokkal lassabb volt, mint ahogy a címlapokban látszik. Voltak szakértői jelentések, gazdasági jelentések és ellentmondásos állítások. A zúzott anyagot sosem lehetett azonosítani, mert Lucia kiürítette a poharat, és a tartályt kitisztították.
Eleinte ez frusztrálta.
Aztán rájött, hogy nem kell kitalálnia a hiányzó tesztet.
Létezett hang.
Áthelyezések voltak.
Hamis orvosi nyilvántartások léteztek.
Konzultációk nem léteztek.
Az üzenetek léteztek.
A közel 12 perces beszélgetés a pénzről, temetésekről, hagyatékról és arról szólt, mi fog történni, “amikor Lucía eltűnik”.
