Néhány hónappal később a kutatók arra a következtetésre jutottak, hogy a “sürgős” jelölés megfelel a császármetszés várható időpontjára készült gyógyszertervenek. Ez nem egyezett az orvosi aktájában szereplő protokollnak, és a hamis jegyzeteket akár egy későbbi komplikáció igazolására is felhasználhatták.
Mateo tagadta, hogy bántani akarná.
Álvaro tagadta, hogy kívánta volna a halálát.
De egyikük sem tudta kitörölni a saját szavait.
Lucía ügyvédje azt javasolta, hogy ne hallgasson meg minden új eljárásnál, amikor megjelenik. Egy ideig elfogadta.
Egészen addig, amíg öt hónappal később újra meg kellett hallania, hogy több hangot is megerősítsen.
Ezúttal nem kórházi ágyon volt.
Egy irodában ült, Sergio az asztal másik oldalán, és a táskájában egy fénykép volt a lányáról.
Amikor megszólalt a temetési ítélet, Lucía ugyanazt a hidegt érezte, mint azon az éjszakán. De már nem csukta be a szemét.
Végéig hallgatta.
Ezután kérte, hogy némítsák le a hangot.
Nem remegett.
Ez a különbség ráébresztette, mennyit változott.
Álvaro folyamatosan próbálta félreértelmezett beszélgetésként bemutatni az ügyet. Ügyvédei azzal érveltek, hogy soha nem okozott kár, és sok kifejezésnek más jelentése is lehet más.
Lucía nem tiltakozott az eljáráson kívül.
Már nem kellett rá, hogy elismerje, mi történt, hogy tudja, mit hallott.
Több interjúajánlatot is visszautasított. Néhány média ismerte az ügy töredékeit, és azt akarta, hogy őt “az örökösnővé alakítsa, aki bejegyezte a férjét”.
Lucia utálta ezt a kifejezést.
Nem volt egy örökség, akinek a karjaiban babát tart.
Olyan nő volt, aki túlélte azt az éjszakát, amikor valaki azt hitte, hogy a hallgatása garantált.
És úgy döntött, hogy a lánya sokkal egyszerűbb változattal fog felnőni: az anyja félt, segítséget kért, és továbblépett.
Lucía a válást anélkül kezdeményezte, hogy megvárta volna a büntetőeljárás végét. Védelmi intézkedéseket kért magának és lányának, és a kapcsolat előrehaladtával a bíróságra bízta a kapcsolattartási rendszert.
Nem használta a lányt Álvaro megbüntetésére.
