A tárgyalóterem levegője hirtelen sűrűvé és szinte tapinthatóvá vált. Don Rafael Montalbán bíró ujjai megálltak a pergamen-szerűen recsegő papírlapon, amelyet az Alcázar család ügyvédje, Javier Llorente terjesztett be. A fémkeretes szemüvege mögül a bíró szigorú, tapasztalt pillantást vetett a teremben ülőkre, mielőtt a tekintete visszatért a fiatal, de megdöbbentően nyugodt Clara Vidalra.
Mercedes Alcázar, Clara anyósa, elégedett, szinte ragadozó mosollyal dőlt hátra a fa padon. A kezében lévő gyöngyházberakásos táskát szorította, mintha már a San Juan-lagúna melletti birtok kulcsait markolná. Mellette a tizenkilencedik évében járó unokahúg, Irene sápadtan, szinte bűntudatosan hajtotta le a fejét, miközben ujjaival a kabátja szélét gyűrte.
– Szóval – törte meg a fojtogató csendet a bíró mély, zengő hangja –, Llorente úr arra hivatkozik, hogy ez a dokumentum, amelyet Álvaro Alcázar három héttel a halála előtt, kórházi ágyon írt alá, feltétel nélkül az Alcázar családra ruházza át a lagúna melletti ingatlan kizárólagos tulajdonjogát, mivel Clara Vidal asszony – önre hivatkozva, asszonyom – kihasználta a férje betegségéből fakadó beszámíthatatlan állapotát.
Llorente bólintott, az arcára öltve a legmeggyőzőbb, aggódó ügyvédi maszkját.
– Pontosan így van, bíró úr. Az elhunyt Álvaro úr tisztában volt azzal, hogy a vagyon egy része eltévelyedett a család igazi örökségétől. Ez a papír nem tesz mást, mint helyreállítja az igazságot. Clara asszony – bár fiatal korához képest tehetséges a maga területén – olyan nyomást gyakorolt a haldokló férjére, amit a jog nem hagyhat jóvá.
Mercedes ekkor nem bírta tovább magában tartani a diadalát. Felállt, a hangja élesen csengett a mennyezet alatt:
– Nézzen rá, bíró úr! Egy húszéves lány, aki azt hitte, hogy egy gazdag család nevébe kapaszkodva örökre megkaparinthatja azt, ami a fiamé és az övék volt! Álvaro a halálos ágyán sírva mondta, hogy vissza akarja adni a nevet a családnak. Nem hagyhatjuk, hogy ez a betolakodó tönkretegyen mindent, ami az Alcázar dinasztia érdeme!
