– Az aláírás valóban az enyém volt… akarom mondani, Álvaroé – válaszolta Clara hűvösen, és a szemébe nézett az ügyvédnek. – De van egy kis probléma a dokumentum metaadataival, a dátumozásával, és azzal a személlyel, aki a tanúként szerepel rajta.
Clara kinyitotta a dossziét, és kihúzott belőle egy hivatalos rendőrségi igazolást, valamint egy digitális adathordozót.
– Bíró úr, a San Juan-lagúna melletti birtok soha, egyetlen pillanatra sem volt az Alcázar család kizárólagos tulajdona. Még mielőtt Álvaro megbetegedett volna, a vagyonkezelői jogokat hivatalosan, közjegyző előtt rám ruházta át, mivel a cég ellen már akkor európai uniós csalásvizsgálat folyósodott, amit Mercedes asszony és a társaik próbáltak eltitkolni.
Mercedes hirtelen elsápadt.
– Ez… ez hazugság! Nincs semmilyen vizsgálat!
– Dehogynem, Mercedes – fordult felé Clara, és a hangja olyan jeges volt, mint a téli szél. – És ami a legszebb az egészben: a kórházi irat, amit Llorente úr most benyújtott, azt állítja, hogy Álvaro 2025. november 14-én, délelőtt 10 órakor írta alá a papírt a szobájában.
Llorente összehúzta a szemöldökét.
– És mi ezzel a baj? Ez a valóság.
– A baj az, Llorente úr – mosolyodott el halványan Clara –, hogy azon a napon, abban az órában Álvaro már három órája mélyaltatásban feküdt az intenzív osztályon, mert egy sürgős műtéten esett át. És ami még érdekesebb: az a tanú, akinek az aláírása a papír alján szerepel – egy bizonyos Dr. Esteban –, a kórház belső vizsgálata szerint egyáltalán nem is dolgozott aznap az intézményben. Sőt, a pecsét, amit használtak, egy olyan céghez tartozik, amelyet a spanyol pénzügyi hatóságok már hat hónapja köröznek okirat-hamisítás miatt.
A Kártyavár Összeomlása
A teremben fülsiketítő csend lett. Mercedes úgy kapkodott a levegő után, mintha vízbe fojtották volna. A táskája kicsúszott a kezéből, és a benne lévő apróságok szétgurultak a márványpadlón.
