A kapu irányából kavicsok ropogása hallatszott. Egy autó állt meg a főbejáratnál.
Nem a rendőrség volt az, és nem is a hitelezők.
Irene lépett ki a kocsiból. A huszonéves lány bizonytalanul, lehajtott fejjel indult el a terasz felé vezető lépcsőkön. Amikor meglátta Clárát, megállt néhány lépésre tőle.
– Clara… – mondta halkan, és a hangja megremegett. – Csak… csak azért jöttem, hogy elköszönjek. A nagymamámat elvitték a pénzügyi hatóságok kihallgatásra. A házat és a vagyon nagy részét zárolták. Nem maradt semmim.
Clara nem fordult el. Nyugodtan, méltóságteljesen nézett a lányra, akit a család többi tagja ugyanolyan eszközként használt, mint mindenki mást.
– Tudom, Irene – mondta csendesen Clara. – Sajnálom, hogy ezen keresztül kellett menned. De a családod nem a neved miatt tartott ott, ahol volt, hanem azért, mert azt hitték, a félelem és a pénz mindenkit megvásárol.
Irene letörölte a könnyeit a szeméről.
– Mit fogsz csinálni most? Eladod a birtokot? Elhagysz mindent?
Clara lassan elmosolyodott. Megfordult, és a lagúna felől fújó, hűvös szellő belekapott a hajába.
– Nem, Irene. Nem adom el. Itt maradok. Mert ez a hely nem a halálról vagy a múltról szól, hanem arról a tiszta igazságról, amit semmilyen papír, semmilyen hamis aláírás nem törölhet el.
A lány bólintott, egy utolsó, hálás pillantást vetett rá, majd megfordult, és visszasétált az autójához.
Clara magára maradt a teraszon. Letette a poharát, előhúzta a zsebéből a kis kulcstartót, és mély levegőt vett. A vihar elült. A mérleg nyelve végre a helyére került. És a jövő – bár egyedül, de – tiszta lapként nyílt meg előtte.
