A Csend, Megelőzően a Vihar
A teremben felmorajlottak a rokonok és a megidézett tanúk. Mercedes diadalittasan nézett Clárára, mintha arra számítana, hogy a lány most összeroppan, sírva fakad, vagy kétségbeesetten a papírok után nyúl.
De Clara meg sem mozdult.
Lassan felemelte a fejét. A halványkék jegyzetfüzetét nem csukta be; csak az ujjait pihentette a lapokon. A tekintetében nem volt düh, sem félelem. Csupán az a fagyos, metsző tisztaság csillogott benne, amelyet egykor Hágában, a nemzetközi gazdasági csalások és dokumentumhamisítások legkeményebb tárgyalótermeiben ismertek meg a bűnözők.
– Befejezte, Mercedes? – kérdezte Clara. A hangja nem volt hangos, mégis minden egyes szó tisztán visszhangzott a terem sarkaiban.
Mercedes arca eltorzult.
– Hogy merészelsz, te… te kis senki!
– Mrs. Vidal! – csapott az asztalra a bíró, de a szigorú tekintetét ezúttal nem Clárára, hanem Llorente ügyvédre és Mercedesre szegezte. – Itt a bíróságon vagyunk. Őrizze meg a méltóságát, különben kitiltatom a teremből.
Don Rafael Montalbán visszanézett Clárára, és a hangja hirtelen lágyabbá, tiszteletteljesebbé vált.
– Vidal asszony. A dokumentum, amit az ellenoldal benyújtott, első ránézésre hitelesnek tűnik. Kórházi pecsét, az elhunyt aláírása, két tanú. Van valami, amivel cáfolni kívánja?
Clara lassan felállt. Kisimította a sötétkék kosztümjének szélét, és előhúzta a táskájából a saját iratgyűjtőjét.
– Bíró úr, Llorente úr és Mercedes asszony egész este arra építették a stratégiájukat, hogy elfelejtsek egy apró részletet – mondta, miközben határozott léptekkel a bírói pult felé sétált, és letett egy vastag, piros szalaggal átkötött dossziét. – Azt hitték, hogy ha egy haldokló emberre nyomást gyakorolnak egy magánklinika VIP szobájában, és aláíratnak vele egy hamisított vagyonátruházási okiratot, akkor a jog automatikusan mögéjük áll. De elfelejtettek egy nagyon fontos tényezőt.
Llorente gúnyosan elnevette magát.
– Ugyan, Vidal asszony. Ne próbáljon meg itt jogi előadást tartani. A papír beszél. Az aláírás eredeti.
