“Eleanor,” suttogta a halpult mellett, “nem gondolod, hogy elég van? Már majdnem egy hétnyi ételt vettünk.”
“Ó, Megan, ne kezdj,” mondta Greg, miközben intett neki. “Anya évente kétszer látogat meg. Együnk egyszer egy rendes ételt, nem pedig az akciós hajdinát.”
Megan csak bólintott. Eleanor látta a számításokat a szeme mögött: hétezer leszámítva ezt, mínusz azt – és az összeg tortákká alakult. Majdnem két és fél hét késő éjszakai máz és cukorpaszta mellett.
A pénztárnál Eleanor felvett egy mandarinhálót, és a szállítószalagra helyezte. Hozzáadta azt a joghurtot is, amit Sophie szeretett.
“Greg, csak rajta.”
Nevetett, feltételezve, hogy az anyja viccel.
“Anya, én—én otthon hagytam a kártyámat.”
“A telefonod a zsebedben van. Láttam, hogy fizetsz vele a benzinkútnál. Azt hiszem, így fizetted a drága kabátodat is.”
A pénztáros, egy ötvenes éveiben járó nő, gondosan formázott hajjal, különös megértéssel figyelte őket, mint azok a nők, akik egykor egyedül vitték haza a nehéz bevásárlózacskókat. A férfi, aki Greg mögött állt, csak egy kenyeret és egy üveg vizet tartott a kezében. Úgy tűnt, nem siet, hogy elmenjen.
“Anya, otthon elintézzük…”
“Otthon már elég mindent elintéztél. Fizess, fiam. Az emberek várnak.”
Greg elővette a telefonját. Az ujjai kétszer is elhibáztak a megfelelő helyről. A terminál rövid elektronikus csipogást hallatott. A pénztáros átadta a nyugtát, de Eleanor előbb vette át, félbehajtotta, és a kabátzsebébe csúsztatta.
Hazafelé útközben senki sem szólt. A hátsó ülésről csak Sophie halk hangja hallatszott, amint egy mandarin lehúzást. Nem sokkal később az egész autó enyhén a téli szünetek szagát árasztotta.
Greg garázsa egy közös telken volt, két háztömbnyire a lakóháztól. Amint a táskákat bevitték, eltűnt, mondván, hogy “ellenőriznie kell egy gumiabroncsot”. Tíz perccel később az anyja követte.
