Az ajtó részben nyitva állt. Egyetlen izzó világított bent, megvilágítva a motorolaj és a hideg fém illatát. A falon, különleges kampókon lógva, szinte új szerszámgyűjtemény állt: egy szögledaráló, egy polírozó gép, egy lézeres szint a tokjában, és egy kulcskulcs egy élénk piros dobozban. Minden makulátlan és ragyogó volt, mintha épp a boltból jött volna.
Greg egy fejjel lefelé fordított vödörre ült, és a kezében forgatott egy csavarhúzót.
Eleanor a falhoz lépett, és megérintette a lézerszintet tartalmazó tokot.
“Szép felszerelés. Mennyibe került?”
“Négyszázötven,” motyogta ingerülten. “Anya, ma mindenki előtt szégyenben hoztál szégyenbe…”
“Mennyibe kerül egy torta?”
“Milyen torta?”
“Azt, amit Megan hajnali kettőkor készített. Az, amelyik a plüssmackóval van. Megkérdeztem tőle. Tizenkétszáz, ha cukorpeszta van. Ez azt jelenti, hogy a lézerszinted majdnem négy álmatlan éjszakát elveszített Megannek. És mi a helyzet a darálóval? Az új kabátod?”
Greg nem szólt semmit.
“Folyton azt mondod, hogy negyvenöt éves vagy, és itt az ideje, hogy magadért élj. Csak rajta, fiam. Nem tiltom meg. De most nem ezt csinálod. Az ő kárára élsz. Ez két nagyon különböző dolog.”
“Én is dolgozom, tudod.”
“És mit akarsz ezért – egy érmet?” Eleanor soha nem emelte fel a hangját, ami minden szót nehezebbé tett. “Az apád egyszer úgy döntött, hogy a fizetése csak őt érinti. Tudod, ki állította helyre? Rose. Ahogy most próbállak helyre tenni. Évekkel később apád azt mondta, hálás ezért a beszélgetésért – és azért, hogy nem maradtam csendben, és nem hívtam az anyját. Azt mondta, különben mindent elveszíthetett volna anélkül, hogy megértené, mikor történt.”
“Mit veszített el?”
“A felesége. Megan már nem vitatkozik veled, Greg. Csak azt mondja: ‘Oké, értem,’, és bemegy a fürdőszobába, hogy bekapcsolja a vizet, hogy senki ne hallja, ahogy sír. Tegnap este hallottam. Ettől félned kellene. Amikor egy nő abbahagyja a harcot, az nem mindig jelenti azt, hogy béke érkezett. Néha azt jelenti, hogy már eldöntötte.”
