Greg felemelte a fejét. Aznap este először nézett közvetlenül az anyja szemébe.

“Mit tegyek most?”

“Gondolkodj. Nem vagy hülye. Minden eszközt ebben a garázsban név szerint azonosíthatsz.” Eleanor felfogta a kabátját. “Először is, menj haza, és egyél meg a vacsorát, amit ma fizettél. Lehet, hogy sokkal jobb íze lesz, mint szokott.”

A vacsora tényleg csodálatos volt. Volt ott tormával készült nyelv, fokhagymával főzött garnéla, és egy salátát, amit Sophie megtámadott, mielőtt bárki más vett volna egy adagot.

Greg csendben evett. Aztán Megan felállt, hogy összeszedje a koszos tányérokat. Figyelmeztetés nélkül elvette az egész halmot a kezéből, és maga vitte a mosogatóhoz.

Megan a konyha közepén maradt, kezei üresek, mintha hirtelen fogalma sem lett volna, mit kezdjen velük.

Eleanor vasárnap indult. Greg elvitte őt a buszpályaudvarra, maga tette a bőröndjét a poggyászrekeszre, és hosszú pillanatig fogva fogta a vállát, mielőtt felszállt.

“Ne haragudj rám, anya.”

“Nem vagyok mérges. De utánanézek.”

Szerda este Eleanor üzenetet kapott Megantől. Csatolva volt egy fénykép a hűtőről. Ugyanannak a tengerparti mágnesnek a mögött egy teljesen új bevásárlólista lógott. A kézírás más volt – nagy, kissé görbe betűk egymáshoz hajoltak.

“Harminc tojás, hogy ne kelljen folyton kifogyni, tej, egy egész csirke, sajt, mandarin, Sophie joghurtja – az, amit ő tényleg szeret. EZEN A HÉTEN NINCS SÜTEMÉNY. Hadd aludjon anya rendesen.”

A fénykép alatt Megan hozzátette:

“Egyedül ment vásárolni. És hazahozta a nyugtát. Úgy mutatta nekem, mintha szolgálatra jelentkezne.”

Eleanor sokáig bámulta a telefont. Aztán egy ujjával lassan begépelte a legjobban ismert választ:

“Mondd meg neki, hogy ne dobja ki a nyugtát. Megyek az ünnepekre, és megnézem.”