“Nem kértünk titeket, hogy gazdagítsunk minket. Csak arra volt szükségünk, hogy ne hagyj éhen minket.
A határozat elismerte a gazdasági megtévesztést és a hamis dokumentumok használatát. Víctor kapta a legsúlyosabb ítéletet; Sergio és Beatriz is felelősséget vállaltak a részvételükért. A megfelelő összegek visszafizetését az akkreditált mértékben rendelték el, a biztosított vagyontárgyak végrehajtásával. Az eljárások és az erőforrások még időbe teltek. Az igazság nem állította vissza Rosa elvesztett önbizalmát, és nem törölte el az utca napjait. De először senki sem állíthatta, hogy azok az öregek találták ki a történetüket.
Miután visszaszerezték a pénzt, Antonio és Rosa olyan döntést hoztak, ami Lucíát meglepte. Nem akartak visszatérni egyedül egy olyan házba, ahol a telefon ismét fenyegetést jelenthet. Együtt kerestek egy egyszerű házat egy faluban L’Horta Nordban, három hálószobával, terasszal és egy világos szobával, ahol a varrógépet elhelyezhették. A visszatérítésekkel vásárolták meg, és írásban, független tanácsokkal adták le a használat és tulajdonjog elosztásáról, anélkül, hogy senkit védetlen maradna.
“Nem akarom, hogy ezt jutalomnak gondold,” magyarázta Rosa Luciának. Kulcsot adtál, amikor még ajtó sem volt. Szeretnénk tovább élni veled, mert itt szeretve érezzük magunkat.
Lucía elfogadta a sírást. Albának saját hálószobája volt, két nagyszülője várta őt az iskola után, és egy udvara, ahol Antonio paradicsomot ültetett. Rosa együttműködött a varrásszervezésben, és a műhely végül két másik nőt is felvett. Abbahagyták az életet, hogy várják a következő balszerencsét.
Egy idő után Beatriz a büntetését töltötte a központból írt. Elismerte, hogy részt vett a gíposztban, ismeri a szülei helyzetét, és hallgatott, mert félt attól, hogy elveszíti a részét. Nem kért semmit, hogy visszavonjanak, vagy bocsánatot kért. Elmondta nekik, hogy dolgozik, visszaadja, amit tud, és megérti, ha nem akarják látni. Rosa többször is elolvasta a levelet. Antonio napokig az asztalon hagyta, mielőtt válaszolt volna.
