Amikor találkozhattak, Beatriz ékszerek vagy kifogások nélkül érkezett. A szülei előtt állt, és bocsánatot kért. Rosa megölelte, de Antonio olyan nyugalommal szólt, ami jobban fájt, mint bármilyen vádat:
“Megpróbálhatjuk újra megismerni egymást, lányom. De többé nem adjuk az életünket azért, hogy megmutassanak, szeretünk titeket.
Beatriz megtanulta, hogy bármit kérjen nélkül meglátogatni őket, és tisztelni Lucíát. Victor továbbra is mindenkit hibáztatott; Sergio távolságot tartott. Rosa abbahagyta a telefonnál való várakozást. A megbocsátás nem jelentette azt, hogy újra kitévesszük magát bántalmazásnak.
Öt évvel az esős délután után Antonio 83 éves volt, Rosa pedig 81. Alba, 11 éves, ünnepi vacsorát készített édesanyjával, nagyszüleivel és Beatriz-szel, aki még türelmesen próbálta újjáépíteni helyét a családban. Az asztalon egy burgonyaomlett, saláta és kenyér volt. Alba tudni akarta, miért főzik mindig ilyen különleges napon azt az étlapot.
Rosa elmesélte, hogy 21 ajtón kopogtak segítség nélkül. Antonio emlékezett a hidegre, a zavarba és a tortilla illatára, amikor Lucía beengedte őket. A lány ámulattal nézett az anyjára, mintha épp most értett volna meg valamit, amit túl fiatalon élt ahhoz, hogy emlékezzen rá.
“Szóval azon az estén kevesebb vacsora maradt?” kérdezte.
“Igen,” válaszolta Lucia mosolyogva. De együtt vacsoráztunk.
Antonio felemelte a poharát. Rosa kezet fogott Luciával az asztal alatt. Beatriz lehajtotta a tekintetét, izgatottan. És Alba, aki megtanulta, hogy családot is lehet építeni, amikor minden elveszettnek tűnik, az utolsó tortilladarabot öt részre bontotta, és anélkül, hogy bárki kérte volna tőle.
Mert azt a házat nem a visszaszerzett 198 000 euróval építették, hanem azzal a tányérral, amelyet egy erőforrás nélküli nő osztott meg, amikor 21 másik ház bezárta az ajtókat.
