A szél úgy vágódott a gerendákhoz, mint egy kétségbeesett kéz, amely be akar törni a Wyomingi ranch magányos falai közé. Daniel megállt az ajtóban. A kabátjáról leolvadó hó sötét foltokat hagyott a deszkapadlón, de ő észre sem vette. A szemeiben nem a szokásos őszi fáradtság ült, hanem az a feszült, vakmerő kifejezés, amit az ember olyankor lát, amikor valaki végre szembenéz egy évtizedek óta bújtatott démonnal.
– Ülj le, Clara – mondta olyan halkan, hogy a lángok sercegése szinte elnyomta a hangját. – Ha eddig nem mondtam el, annak oka volt. Azt hittem, ha elég keményen dolgozom ezen a földön, ha elég mélyre ásom magam a munkába, a múlt egyszerűen elfelejti, hogy létezem. De a múlt nem felejt. Csak vár.
A doboz titka
Odaégett a tűz a kandallóban, de én meg sem mozdultam. A tekintetem a fa dobozra tapadt, amit néhány órával korábban hozott be. Daniel lassan odalépett a kandallópárkányhoz, kézbe vette a dobozt, és a nehéz faasztalra tette előttünk. A fedele megnyikordult, amikor kinyitotta.
Nem volt benne arany, sem iratok. Csak egy sárgult, kopott fénykép egy fiatalabb férfiról, aki kísértetiesen hasonlított Danielre, de a szemeiben vadabb tűz égett; egy régi, behajtott adósságlevél 1878-ból; és egy nehéz, rozsdás vas kulcs, amelynek a fejébe egy „D” betű volt vésve.
– Ki volt az, Daniel? – suttogtam, és a szívem a torkomban dobogott.
Daniel a fotóra meredt, és az ujjai akaratlanul is megremegtek.
– Az apám – mondta rekedten. – És az az ember, aki ma éjszaka kiállt a viharba a déli határkerítéshez… nem egy szellem volt, Clara. Hanem a bátyám, Caleb.
A nevek, mint a nehéz kövek, zuhantak le a szobában. Caleb. Soha, egyetlen pillanat alatt sem hallottam, hogy Danielnek testvére lenne. Azt hittem, az apja halála után teljesen egyedül maradt a világban.
