Amikor megkérdeztem a férjemet, hogy még mindig szeret-e, felállt a vacsoraasztalunkról anélkül, hogy válaszolt volna. Már majdnem a hálószobához ért, amikor megállt, háttal rám nézve, és azt mondta, rossz kérdést tettem fel.

Az új hajnal
A vihar lassan elcsendesedett reggelre. A napfény aranyló sugárral borította be a friss, fehér hótakarót a Ridgeline völgyében. Caleb még a napfelkelte előtt elment; nem kérte a ház kényelmét, de a szemében már nem volt ott a tízéves gyűlölet tüze.

A házban a kandallóban még égett a tűz maradéka. Daniel és én egymás mellett ültünk a kopott faasztalnál, miközben a kávé gőzölgött a csészénkben.

Daniel a kezébe vette a kávéscsészét, ránk nézett, és a szemeiben végre ott ragyogott az a melegség, amit tizenegy évvel ezelőtt, a megismerkedésünk napján láttam benne először.

– Clara… – szólalt meg halkan. – Tegnap este azt kérdezted, hogy még mindig szeretlek-e.

Megálltam a csészével a kezemben, és vártam.

– Nem „még mindig” szeretlek – mondta Daniel, és gyengéden megfogta a kezemet. – Hanem most kezdem igazán. Mert most már mindent tudsz rólam, a legsötétebb titkaimat is, és még mindig itt vagy.

Elmosolyodtam, és a fejemet a vállára hajtottam. A múltunk nem tűnt el – ott maradt a fák alatt, a hóban, a régi dobozban. De a jelen a miénk volt. És a ranch, a kemény, gyönyörű wyomingi föld, végre igazán otthon lett.