– Azt hitted, azért vettem meg ezt a farmot, mert akartam egy ranchot a vadon közepén? – keserű mosoly húzódott Daniel arcára. – Tévedtél. Az apánk nem egy békés ember volt. Ez a föld… ez a völgy volt a sírhelye annak a titoknak, ami miatt Caleb tíz évre börtönbe vonult, míg én elmenekültem. Azt hittem, ha megveszem ezt a birtokot, és tisztességesen megművelem, átítom a verejtékemmel, akkor lemosom magunkról a gyalázatot. Azt hittem, azzal, hogy maradtam, megváltom a bűneinket.
– És amikor megkérdeztem, hogy szeretsz-e még… – nyeltem egy nagyot. – Azért nem tudtál válaszolni, mert azt hitted, ha kiderül a múltad, elmenekülsz tőlem is?
Daniel felnézett, és a tekintete mélyen belém fúródott. A keménység, ami egész nap körbevette, hirtelen darabokra hullott.
– Nem akartalak belevonszolni ebbe a mocsárba, Clara. Amikor tegnap este azt kérdezted, hogy szeretsz-e, az volt a baj, hogy szerelmet kerestél egy olyan emberben, aki egész életében csak a bűntudatát cipelte. Azt hittem, ha elhallgatom, megvédilek. De rájöttem: a hallgatásommal csak lassan megöltelek téged is, meg a házasságunkat is.
A vihar a határon
Mielőtt válaszolhattam volna, kintről – a lovak felől – éles, zaklatott nyerítés hallatszott. A vihar újra rázni kezdte az ablakredőket, de ezúttal más hang is keveredett a szélbe: egy ló patáinak dobogása a fagyott sárban, közvetlenül a háziak mögötti udvaron.
Daniel egy pillanat alatt talpra szökkent. A puskájáért nyúlt a sarokba, de én utána kaptam, és a karjára tettem a kezem.
– Várj! Nem mehetsz ki így egyedül!
– De igen, Clara. Ez az én adósságom – mondta, és a hangja acélos keménységgel csengett. – Caleb azért jött vissza, mert kilenc évvel ezelőtt félbehagytunk valamit. Ha nem nézek szembe vele most, soha nem lesz béke ezen a ranchon. És soha nem tudlak igazán szeretni téged.
