Kinyitotta az ajtót, és a jéghideg szél, mint egy vadállat, rontott be a szobába, azonnal elfújva a gyertya lángját. Csak a parázs vörös fénye világította meg a teret. Daniel kilépett az éjszakába, az ajtó pedig becsapódott mögötte.
Nem marethettem csendben. Felkaptam egy vastag gyapjúkendőt, a vállamra vetettem, és utánairamodtam.
A hó kavargott a levegőben; a látótávolság alig volt néhány lépés. A pajta felé vettem az irányt, ahonnan a lovak hangja szűrődött ki. A sötétben két emberalak árnyéka rajzolódott ki a nagykapu előtt. Daniel ott állt, a puskáját leengedve, szemben egy magas, szakállas alakkal, akinek a kalapját mélyen a szemébe nyomta a vihar.
– Megjöttél, Caleb – mondta Daniel a szélzúgásban.
– Hát igen, öcsém – hallatszott egy rekedt, mégis kísértetiesen ismerős hang. – Azt hitted, hogy tíz év börtön után csak úgy elfelejtem, ki vitte el a balhét a bankrablásért? Azért a pénzért, amit apánk rejtett el valahol ezen a földön?
A levegő megfagyott. Bankrablás? Pénz? Az egész ranch, a kemény munka, a nyolc év verejték – mindez egy bűn alapjaira épült volna?
– Soha nem érdekelt a pénz, Caleb! – kiáltotta Daniel, miközben egy lépést tett a testvére felé. – Az apánk halott! A pénz ott rohad valahol a föld alatt, ahol a vihar eltemette! Én tiszta életet akartam! Deszkáról deszkára építettem fel ezt a gazdaságot, hogy emberi életet élhessek!
Caleb felnevetett – egy rekedt, keserű hang volt, amit elnyelt a vihar. A kezében egy fémcső csillant meg a halvány holdfényben.
– Tiszta élet? Nincs tiszta élet a mi vérünkben, Daniel!
Mielőtt Caleb lecsaphatott volna, előreléptem a hóesésből, közvetlenül a két testvér közé.
Az igazság pillanata
– Elég legyen! – kiáltottam, és a hangom élesebben szólt, mint a szél.
Caleb megdermedt, a fémcső a kezében lejjebb csúszott. Meglepetten pislogott rám a hóesésben, mintha nem számított volna rá, hogy egy nő állja útját a családi leszámolásnak.
