– Clara, menj be a házba! – kiáltotta Daniel feszülten. – Ez nem tartozik rád!
– De igen, Daniel! Ez rólunk szól – fordultam hozzá, miközben a hideg metszette az arcomat. – Nyolc évet éltem le veled ezen a ranchon. Hozzám mentél feleségül, amikor senkid não volt, csak a föld meg a munkád. Ha bűnben építetted is fel, amit elértünk, a mai napig tiéd volt a kezed munkája, a becsületed, amivel reggeltől estig küzdöttél. Nem a pénz tesz bennünket azzá, amik vagyunk, hanem az, amit ebből a napból kihozunk!
Caleb lassan leeresztette a karját. A tekintete Danielről rám vándorolt, majd a távolban meghúzódó, melegen fénylő házi ablakra nézett.
– Te… te tényleg szereted ezt az embert, mi? – kérdezte Caleb halkan, és a hangjából kiveszett a korábbi düh. – Pedig csak annyit mondott neked, mint nekem: hallgatott.
– Nem hallgatott el mindent – néztem vissza Danielre, akinek a szemében a hó és a könnyek keveredtek. – Csak félt elmondani, hogy méltatlan hozzám. Pedig nem a múltja miatt szeretem, hanem azért, mert minden egyes nap megküzd azért, hogy jobb ember legyen, mint az apja volt.
Daniel vett egy mély levegőt. A feszültség, ami tíz éven át fojtogatta, hirtelen elszállt belőle. Odalépett hozzám, átkarolta a vállamat a hidegben, és a testvérére nézett.
– Caleb – mondta Daniel nyugodtan, de határozottan. – Ha a pénzért jöttél, keresd meg. De a földet, a házat és az életemet nem adom. Ha pedig békével jöttél… akkor van itt egy szoba a fűtött házban, és egy tál meleg leves. De a múltat ma éjszaka itt hagyjuk a hóban.
Caleb hosszú pillanatig némán állt. Aztán a földbe köpött, a fémcsövet eldobta a hótakaróba, és keserűen elmosolyodott.
– Nem kellenek apánk piszkos dollárjai, Daniel. Csak látni akartam, hogy a kisöcsém vajon jobb ember lett-e belőlem. Látom… sikerült.
