1. Fejezet: A karkötő és a feszültség a szobában
A fényes, mahagóni borítású íróasztal felett a feszültség szinte tapinthatóvá vált. A levegő megfagyott, miközben Ferhat szemei rászegeződtek a tenyeremben pihenő ezüst napkarkötőre. A fémből áradó, hűvös fény megcsillant a velencei csillárok szürkületi ragyogásában, de a szobában most senki sem törődött a külsőségekkel.
Apám, aki az előbb még a kártyaadósságai súlya alatt is gőgösen próbált uralkodni a helyzeten, most hirtelen összeesett a bőrborítású fotelben. A lábai megadták magukat, az arca pedig hamuszürkévé vált, mint egy emberé, aki épp most szembesült a saját életveszélyes hibájával.
– Honnan szerezte? – ismételte meg Ferhat, és a hangja már nem az a magabiztos, rideg üzletemberi hang volt, amelyik pár perccel ezelőtt még arra készült, hogy tárgyként megvásároljon engem az apám adósságáért. Most volt benne valami rejtett, mély nyugtalanság.
Lassan felemeltem a fejem, és egyenesen a férfi szemébe néztem. Nem remegtem. Az a pillanatnyi megdöbbenés, amit a kis keretben lévő fénykép látványa váltott ki belőlem, hirtelen átadta a helyét egy kíméletlen, forró elszántságnak.
– Ez a karkötő az enyém – mondtam, és a hangom élesen, tisztán csengett a csendes dolgozószobában. – Az anyámé volt. Tizenkét éve, amikor eltemettük… vagyis amikor apám azt mondta, hogy eltemettük egy tragikus autóbaleset után, ez a karkötő volt az egyetlen ékszere, amit a holttestén találtak, vagy legalábbis ezt hazudták nekem. Azt mondták, a tűz elhamvasztotta a testét, de a karkötő megmaradt emlékül. Akkor miért van az, hogy az ön asztalán ott áll a képe, és ön pontosan ismeri ezt a tárgyat? Ki maga, Ferhat? És mi köze van az édesanyámhoz?
Apám a fotelben ülve a kezébe temette az arcát, és rekedten felnyögött:
– Kérlek, Azalia… ne feszgesd a húrt. Menjünk el innen! Most azonnal! Ha Isten is úgy akarja, eladjuk a házat, kifizetem a tartozásomat, de ezt a témát… ezt a témát soha többé nem hozhatod fel!
