– Elég legyen, apa! – fordultam hozzá hirtelen, és a hangomban ott vibrált a harminc évnyi elfojtott fájdalom és a most feltörő düh. – Tizenkét éven keresztül éltem abban a hitben, hogy anyám halott. Tizenkét éven keresztül jártam a sírjához, virágot vittem oda, és minden este az ő emlékével aludtam el! Te pedig… te odaadtál engem ennek az embernek egy darab papírért meg egy összegért, de még ekkor sem bírtad elrejteni a titkaidat!
Ferhat lassan elfordította a tekintetét a karkötőről, és felállt az asztal mögül. Magas volt, széles vállú, a sötét öltönye tökéletesen illett a hideg, számító arcához. De most a vonásai meglágyultak, és a tekintetében valami egészen különös ragyogás – talán bűntudat, talán meglepetés – bujkált.
– A neve nem halott, Azalia – mondta Ferhat halkan, és a szavai mint a nehéz kövek pottyantak le a padlóra. – És az anyád soha nem halt meg abban az autóbalesetben.
2. Fejezet: Az igazi baleset éjszakája
A világ a szememben egy szempillantás alatt kifordult a sarkából.
– Micsoda? – suttogtam, és a lábaim nekimentek a mögöttem álló antik komódnak. – Mit… mit mondott?
Apám felpattant a fotelből, a szemei dühösen szikráztak, és Ferhat felé ugrott:
– Megígérted! Megígérted, hogy soha nem fogja megtudni! Azt mondtad, ha átadom neked a részvényeket és a házat, ez a titok velünk pusztul el!
– Nem én ígértem meg, hanem te adtad el a hallgatást, Mihály! – vágott vissza Ferhat hideg, metsző hangon. – De van a világnak egy olyan törvénye, amit te soha nem értettél meg: a múlt nem vész el. Csak addig rejtőzik, amíg meg nem találják a kulcsát. És úgy látszik, a te lányod hozta el a kulcsot a saját táskájában.
Odafordultam apámhoz, a torkomban dobogó szívvel, a könnyeim pedig már szabadon áradtak le az arcomon.
