– Apa… – mondtam, és a hangom remegett. – Igaz ez? Anya… apa, él? Hol van? Mirt hazudtál nekem tizenkét éven keresztül?

Apám összecsuklott. Visszaesett a székbe, a kezei tehetetlenül lógtak az oldalán, és a tekintetében ott volt a teljes megsemmisülés.

– Nem volt választásom, Azalia… – zokogta apám, és az öreg, magabiztos ember hirtelen egy kiszolgáltatott, bűnös ronccsá törpeült. – Akkoriban… harminc évvel ezelőtt… mi szegények voltunk. Ferhat családja birtokolta a környék legnagyobb földjeit és gyárait. Az édesanyád… Elena… gyönyörű nő volt. Ő és Ferhat… ők szerették egymást, mielőtt én elvettem volna. De a gazdag család nem engedte volna meg, hogy egy nincstelen munkás lányát vegye el. Ferhat apja elüldözte őt, és elvette tőle a kisgyerekét is…

Megálltam. A levegő megfagyott a tüdőmben.

– Várjon… – néztem apámra, majd Ferhatra. – Milyen gyerekről beszél?

Ferhat elfordult, az ablakhoz lépett, és kinézett a sötét, esős éjszakába. A kezeit a nadrágzsebébe süllyesztette.

– Rólad, Azalia – mondta csendesen a férfi.

A szobában hirtelen olyan sűrű csönd lett, hogy még a falióra ketyegése is megszűnt létezni a fejemben.

– Rám? – dadogtam, a fejemet rázva. – Ez képtelenség! Én apa lánya vagyok! Az ő vezetéknevét viselem!

– Nem, Azalia – mondta apám könnyes szemmel. – Elena terhes volt veled, amikor Ferhat atyja elzavarta őt a városból, mert alacsonyabb rendűnek tartották. Ferhat akkor még külföldön tanult, nem tudott semmiről. Én… én szerettem Elenát. Elvettem feleségül, saját nevemre veszem a gyereket, hogy megvédjem a botránytól, és hogy tisztes életet biztosítsak neki. De Ferhat apja ezt nem hagyta annyiban. Tizenkét évvel ezelőtt… azon az éjszakán, amikor azt hitted, anyád meghalt egy autóbalesetben… nem baleset történt.

Apám elhallgatott, a torkát köszörülve, mintha a szavak fojtogatnák.