4. Fejezet: Az újjászületés a völgyben
Az éjszakai eső elállt, amikor Ferhat fekete terepjárója behajtott a városszéli, régi kőbirtok kapuján. A hatalmas, borostyánnal futtatott kúria ablakaiból meleg, sárga fény szűrődött ki a sötétbe.
Apám nem akart velünk tartani; ő inkább otthon maradt a régi házban, a falakon lévő tapéták és anya virágai között, hogy szembenézzen a saját lelkiismeretével. Tudtuk, hogy időre van szüksége. De én nem tudtam volna várni egyetlen percet sem.
Ferhat kinyitotta nekem az ajtót, és átvezetett a nehéz tölgyfa bejáraton.
A tágas előszobában a levegőt a levendula és a régi könyvek illata lengte be. Egy idős, kedves arcú ápolónő jött elénk, a kezében egy tiszta törülközővel, de amikor meglátott engem, azonnal elmosolyodott, és félreállt az útból.
– Bent van, uram – suttogta az ápolónő Ferhatnak. – Ma reggel óta sokkal erősebb.
A szoba ajtaját lassan, szinte hangtalanul toltam ki.
A falak pasztellszínűek voltak, az ablakon át pedig beáramlott a hajnali szürkület hűvös fényessége. Egy nagy, kényelmes ágyban egy törékeny, ezüstös hajú nő ült, a vállára terített puha, kasmír kendővel. Az arca sápadt volt, a vonásai azonban – még a megviseltség ellenére is – eltéveszthetetlenül hasonlítottak az enyémekre.
Amikor a lépteim zaja megrezegtette a parkettát, a nő lassan felém fordította a fejét.
A szemei… azok a hatalmas, zöldesbarna szemek. Ugyanazok voltak, amiket minden este látni véltem a régi családi fotókon, amelyeket apám elzárt előlünk.
– Azalia… – suttogta a nő, és a hangja olyan volt, mint a nyári szellő a fák lombjai között. – Kicsim…
A lábaim önállósultak. Odatebereztem az ágyhoz, leborultam a térdeimre a matrac mellé, és a fejemet az ölébe hajtottam. Az édesanyám vékoncska, meleg kezei lassan végigsimították a hajomat, a hátamat, és a vállamat, mintha meg akarnának győződni arról, hogy nem álom-e az egész.
