– Azért, Azalia, mert én tizenkét éve keresem az édesanyádat. Amikor megtudtam, hogy a nagyapám halála után a birtokaink és az iratok átkerültek az én kezembe, rájöttem, hogy az a baleset nem volt véletlen. És azt is megtudtam, hogy Elena nem halt meg a kórházban sem – a nagyapám emberei elrejtették őt egy magánklinikán, elzárva a világtól, mert nem bocsátották meg neki, hogy egy szegény emberhez ment hozzá, és hogy téged szült meg.

A számat a kezem elé kaptam.
– Egy klinikán? Most is ott van?

– Már nem – mondta Ferhat, és a hangja meglágyult. – Három nappal ezelőtt sikerült kiszabadítanom. De az egészségi állapota… az elmúlt tizenkét év a gyógyszerekkel és a magánnyal felemésztette. Az első dolog, amit mondott, amikor magához tért, az volt, hogy a karkötője… a napkarkötő, amit tőlem kapott huszonéves korunkban… nálad van, Azalia. Azt hitte, örökre elveszítette.

Apám a fotelben hirtelen felnézett, a könnyes arcán keserű mosoly futott át:
– Látod, Azalia? Én csak védeni akartalak. Azt hittem, ha Ferhat megtalálja, mindennek vége. Nem akartalak elveszíteni téged is, mint ahogy el kellett veszítenem őt…

Odaléptem apámhoz. Bár a hazugságai tönkretették az életemet, és az adósságai miatt szinte eladott egy idegennek, most mégis éreztem azt a mérhetetlen magányt és félelmet, ami évtizedek óta rágta a lelkét. Rárakta a kezem a vállára, és óvatosan megszorítottam.

– Apa… nem kellett volna hazudnod. Együtt is szembenézhettünk volna a múlttal.

Ferhat lassan elindult felénk. Megállt előttem, lehajtotta a fejét, és a kezébe vette a karkötőt, amit még mindig szorongattam.

– Azalia – mondta halkan. – Nem adtalak el. Az adósságot, amit az apád felhalmozott, én már kifizettem. A házatok biztonságban van. Nem tartozol nekem semmivel. De van egy kérdésem hozzád…

Megtorpantam.
– Milyen kérdés?

– Eljössz velem most azonnal? Az édesanyád… otthon vár rád. Már csak téged hív.